Ferencváros, 2007 (17. évfolyam, 1-9. szám)
2007. június / 6. szám
2007. június E mlékező macskakövek Gunter Demnig német művész Stolpersteine (magyarul szó szerint: botlatókövek) nevű projektje keretében 1997-ben kezdte el a második világháborús holokausztáldozatokra emlékező kövek elhelyezését az áldozatok lakóházainak bejárata elé, a járdába illesztve. E kövekből Németországban máig már több mint 11 ezret helyeztek el. Azóta teret nyert az áldozatokra való emlékezés e különleges formája Ausztriában, s 2007. április 27-étől Magyarországon is; közelebbről Budapesten, a Ferencvárosban, a Ráday utcában. Maga a művész ragadott kőműveskanalat, s illesztette a járdába Rónai Béla állás nélküli tisztviselő emlékkövét a Ráday utca 5. sz. ház elé, Vidor (Weisz) Oszkár cipőkellék- és textiláru-kereskedőét a 25., Pollák Imre fűszerkereskedőét pedig a 31/b elé. Ez a projekt a német-magyar Bipolar együttműködés keretében jött létre. Augusztusig a művész még két magyar városba látogat el emlékköveket elhelyezni. Demnignek kiállítása is látható június 2-ig a Ráday utca 47. sz. alatti 2B Galériában, hétfőtől péntekig délután 14-től 18, szombatonként 11-től 16 óráig. Lépjünk rá bátran ezekre a rézötvözetből készült lemezzel burkolt emlékkövekre; akkor maradnak csillogóan fényesek, ha sok láb érinti a felületüket. Amíg emlékszünk az áldozatok neveire, nem merülnek ők a feledésbe. Krivánszky Árpád 12 Emlékezzünk Kardos Lászlóra Ha lenne a Ferencvárosban olyan „dicsőségtábla”, amelyre aranybetűkkel írnák fel az egykor itt élt kiváló emberek nevét, Kardos Lászlóé az elsők között szerepelne a Fáy Andrásé, Aranyé, Móriczé, József Attiláé, Dési Huber Istváné mellett. Ma már kevesen tudják, ki volt, élete, tettei lassan feledésbe merülnek, mint a háborút követő évek, a fényes szelek kora is, amelyben ő tartotta legmagasabbra a lobogót. Szegényparaszti világból jött (1918-ban született), kiváló szellemi képességekkel, nagy munkabírással, páratlan szervezőkészséggel megáldva. Egyszerre négy szakon (magyar, olasz, néprajz, szociológia) szerzett diplomát, de elsősorban a néprajz, a parasztság élete és felemelése érdekelte, a tehetséges parasztfiatalok értelmiségivé nevelése. Ezt a feladatot vállalta a Győrffy István Kollégium, amelynek 1942-1948 között az igazgatója volt. A német megszállás alatt illegalitásban élt, kiáltványokban hívta fel a fiatal magyar értelmiséget a fasizmus elleni harcra, 1944 végén pedig már földet oszt Baranyában. Teljes erővel vetette bele magát az egyre szaporodó népi kollégiumok szervezésébe, összefogásába. Felhívására alakult meg 1946-ban a Nékosz (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége), amelynek a főtitkára lett. A Nékoszba tömörülő népi kollégiumok egyszerre láttak el szociális, mozgalmi és oktatási feladatokat, működtettek tanfolyamokat, művészeti együtteseket, akadémiákat, a kollégistáknak szakképzettséget, műveltséget és demokratikus világnézetet adtak. A mozgalom 1948-ban ért a csúcsra, ekkor 120 kollégiumot és több mint tízezer kollégistát fogott össze. A huszonkilenc éves Kardos László oktatási tevékenységéért az elsők között kapta meg az 1948-ban alapított Kossuth- díjat - Bajor Gizivel, Bartók Bélával, Déry Tiborral, Erdei Ferenccel, Ferenczy Bénivel, Füst Milánnal, József Attilával, Kodály Zoltánnal és Szent-Györgyi Alberttel együtt. A történelem azonban őt sem kímélte. A Nékosz néhány hónap múlva nemkívánatos intézmény lett, megszüntették működését, a népi kollégiumokat „államosították”. Kardost a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba helyezték, ahol a múzeumok, könyvtárak, levéltárak és az MTA átszervezését bízták rá. Ezt is túl jól, túlságosan agilisán végezte, ami gyanús volt akkoriban. „Befurakodott ellenségnek” nyilvánították és elbocsátották. Ekkor került a Néprajzi Múzeumba, amelynek hamarosan főigazgatója lett, néhány év megszakítással haláláig. A néhány évet, szám szerint hatot, börtönben töltötte - 1956-ban a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága tagjaként tevékenykedett. Kiszabadulása után, 1963-ban feleségével a József Attila-lakótelepre költözött. Itt élt, az Epreserdő utca 32.-ben haláláig, 1980- ig. Életéről, munkásságáról felesége, Pogány Mária történész 2005-ben könyvet írt A „fényes szelek” fényében és árnyékában címmel. Ha az az aranybetűs „dicsőségtábla” nem is készül el egyhamar, egy szerény emléktáblát az Epreserdő utcai ház falán Kardos László is megérdemelne. Ha előbb nem, jövőre, születésének 90. évfordulójára. Ferencz Zsuzsa Ferencváros
