Ferencváros, 2006 (16. évfolyam, 1-12. szám)
2006. szeptember-október / 9-10. szám
Az én 56-om Magántörténelmi archívum 1956-ról mindenkinek van egy története, vagy azért, mert „ott volt,,, vagy azért, mert átélte. „AZ ÉN 56-OM” Magántörténelmi archívum ezeket a személyes emlékeket hivatott dokumentálni. A program ideje alatt olyan archívumanyag és adatbázis kerül létrehozásra, amelyben sok száz, netán sok ezer ember szubjektív történetén keresztül rögzítésre kerül, ami '56-ban valójában történt az utcákon, szobákban, lakásokban, osztályokban, színházakban, munkahelyeken és otthon, a résztvevők, a szemlélők emlékei szerint. A program állandó helyszíne a budapesti Merlin Színház, továbbá előzetes tájékoztatás szerint több vidéki városban, településen is lehetőséget adunk az érdeklődőknek a mesélés- re (pl.: Eger, Veszprém, Dunaújváros, Esztergom, Vác, Bakonybél, Tata, Tatabánya, Miskolc, Mosonmagyaróvár, Salgótarján). November 4-ig, minden héten pénteken, 12.00-18.00, és szombaton 10.00-16.00 óra között várjuk mindazokat, akik szeretnék elmesélni emlékeiket, hogy a jövő nemzedéke minél pontosabb képet kapjon e példátlan, a világ népeinek nagyrabecsülését kivívó eseményről, amely 1956-ban felkavarta a magyar utcákat és a szíveket. Sem a rögzítés, sem a feldolgozás során nem törekszünk az ún. „igazság” feltárására. Az archívumanyag a továbbiakban térítésmentesen felhasználható lesz, és segíti a kutatók, a történészek és a média dolgozóinak munkáját. „AZ ÉN 56-OM” Magántörténelmi archívum programsorozat a Miniszterelnöki Hivatal 1956-os Emlékbizottság támogatásával készül. Az elbeszélésekről professzionális broadcast kamerával készített felvételeket változtatás nélkül átadjuk az 1956-os Intézet számára kutatás és archiválás céljára. Veréb Nóra sok barátja volt a reformértelmiségiek között, eljárt a Petőfi Kör üléseire is. Azonnal csatlakozott a felkeléshez, a tüntetéseken az első sorban menetelt. Nem ismerte a félelmet. Tulajdonképpen véletlenül került a Tűzoltó utcai bázisra. Október 27-én a Péterfy Sándor utcai kórházból teherautón egy kondér kávét vitt az Üllői út környékén harcoló felkelőknek. A heves lövöldözés miatt betért a Tűzoltó utcába, és a Garázsipari Vállalat telephelyén osztotta szét a kávét. Ettől kezdve rendszeresen eljárt a Tűzoltó utcába, s hamar megmutatkoztak kiváló képességei, egyre többen hallgattak a szavára. Összefogta a környéken működő kisebb csoportokat, és megválasztották parancsnoknak. Értelmiségi barátai— Déry Tibor, Benjámin László, Haraszti Sándor, Újhelyi Szilárd—közbenjárására október 29-én Nagy Imre fogadta őt és társait a Parlamentben, 31-én pedig Maiéter Pállal tárgyalt a Kilián laktanyában. A harcok végeztével, a Tűzoltó utcai csoport felbomlása után (pincéken, átjárókon széledtek szét, menekültek a felkelők) Angyal néhány társával visszatért a Péterfy Sándor utcai kórházba, ahol röplapokat gyártottak. November 16-án tartóztatták le. Nem menekült el, és nem kért kegyelmet; 1958 decemberében kivégezték. A forradalomnak ez a tiszta szívű és tisztakezű mártírja harmincéves volt. Maiéter és a Kilián Október végén, november elején itt, a laktanya körül meg az Üllői útra futó mellékutcák torkolatában folytak a leghevesebb harcok. (Erről a szemközti Corvin köziek is gondoskodtak.) A kormány katonai központja október 25-én az Üllői úti Kilián laktanya lett. Maiéter Pál honvédelmi miniszterhelyettest, majd november 2-ától minisztert bízták meg a laktanya parancsnokságával és azzal, hogy csináljon rendet a környéken. Maiéter tárgyalt és fegyverszünetet kötött a felkelőkkel, akik közül sokan (főleg a corvinisták) a laktanyában tartózkodtak, itt ápolták sebesültjeiket. Október 27-én Maiéter és katonái megtagadták a szovjet harckocsik követését, és a parancsnok katonáival átállt a felkelők oldalára. Október végén közös parancsnokság alá igyekeztek vonni a laktanya környékén lévő valamennyi fegyveres csoportot. November 3- án tagja volt a tököli szovjet főparancsnokságra érkező tárgyaló küldöttségnek, itt elfogták, letartóztatták, majd átadták a magyar hatóságoknak. Maiéter Pál honvédelmi minisztert, a Kilián laktanya utolsó parancsnokát a Nagy Imre-perben a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntette miatt halálra ítélték, és 1958. június 16-án kivégezték. Negyvenegy éves volt. Ferenci Zsuisa Forrás: Eörsi László: Ferencváros 1956: a kerület fegyveres csoportjai (Budapest, 1956-os Intézet, 1997) Eörsi László: A Tűzoltó utcai fegyveres csoport a forradalomban (Századvég Kiadó- '56-os Intézet, Budapest, 1993) Lázas napok, lázas döntések Menni vagy maradni? Akadt-e olyan család 1956 októberében, ahol ne vetődött volna fel ez a kérdés? Nekivágni az ismeretlennek, a „szabad világnak”, vállalni a kockázatot, az életveszélyt magányosan vagy családostul, kisgyerekekkel? Vagy talán mégis maradni, a gyökerek miatt, a bátorság hiánya miatt, esetleg ahogy később gunyorosan mondtuk: „kalandvágyból”? Napok, órák, sokszor percek alatt kellett dönteni az embereknek a sorsukról. Lehet-e ennél hálásabb téma a művészet, például a film számára? Bárki bárhogyan nyúljon is az 1956-os forradalom témájához, ez a konfliktus, a disszidálás, de legalább annak gondolata megkerülhetetlen az alkotók számára. Ha a döntésnek ezeket a drámaian sűrű, sorsfordító pillanatait sikerül hitelesen ábrázolni, arra a néző mindig emlékezni fog. Mint ahogyan én emlékszem nemzedékem egyik meghatározó moziélményének, Szabó István Szerelmesfilmjének erre a jelenetére. Halász Jutka áll a szobában apródfrizurájával, szemében szinte eszelős félelem, keze idegesen markolássza a telefont, s hadarja, egyre hadarja, már-már önkívületben: én most elmegyek, Jancsi, most elmegyek, nem jössz, Jancsi, én elmegyek, most indulok, nem jössz, én megyek, Jancsi Valami ilyesmit. Egy nagy rendező és egy tehetséges, fiatal színésznő felejthetetlen percei ezek. Koltai Róbert Világszám című filmjében a főhős testvérpár között zajlik a menjünk—maradjunk-birkózás. A félelem, a kalandvágy és az újrakezdés csalóka reménye csak Dodót fűti, Naftalint megbénítja, de egyben meg is védi a döntés gyötrelmétől hirtelen jött gyásza: a fiatal lány, akit már éppen megszeretett, a karjai közt hal meg, egy eltévedt golyó végzett vele. Dodó elszánt dühvei nekivág, aztán az utolsó pillanatban letaszítja kofferját a nekilóduló teherautóról, s utána ugrik ő is. Mennyi mindenről árulkodik Gáspár Sándornak ez a hirtelen mozdulata! Nemcsak ijedségről, az ismeretlentől való félelemről, hanem a felismerésről: nem hagyhatja el az ember azt, akit szeret, akihez több mint ötven éve eltéphetetlen szálak fűzik. A testvérét és a hazáját. A forradalom lázas napjai, ha rövid időre is, de a változás, a szabadság ígéretét hozták el. Meg a döntés lehetőségét, hogy az ember, ha akarja, ha meri, és ha nem hal bele — képletesen, de akár valóságosan is —, megváltoztathatja az életét. Erről szólnak ezek az emlékezetes pillanatok. Ferenci Zsuisa Ferencváros 33 2006. szeptember—október
