Ferencváros, 2006 (16. évfolyam, 1-12. szám)
2006. március / 3. szám
2006. március O idipusz feketében, fehérben A klasszikus görög drámák színrevitele igazi kihívás minden rendező számára. A mai ember úgy érzi, fényévek választják el az ókori tragédiák világától. így lenne valóban? Súlyos és érinthetetlen öröksége ez az emberi kultúrának, távoli és idegen, letudni való kötelező olvasmány? Holt tudás? Vagy lehet még közünk e rég letűnt korok szörnyű, véres tragédiáihoz, e katasztrofális emberi sorsokhoz? Lehet-e modern nyelven, modern környezetben új életre kelteni ezeket a műveket? Lehet is, kell is. Az antik görög tragédiák nem veszhetnek el, nem tűnhetnek el színpadjainkról. Tisztelet és elismerés azoknak a rendezőknek, akik megpróbálják ezeket a műveket „lehozni” az olümposzi magaslatról, leemelni a múlt századok nehézkes koturnusáról, emészthetővé, sőt átélhetővé tenni a mai néző számára. Ezt tette nemrég Zsámbéki Gábor a Katona József Színházban, ahol emlékezetes Médeiát állított színpadra vadonatúj fordításban, s ez a cél vezette Sopsits Árpádot, aki a Nemzeti Színház Stúdiószínpadára álmodta Szophoklész Oidipusz király és Oidipusz Kolónoszban című drámáit. Futószőnyegen „úszik” be a kórus, sárga vegyvédelmi kezeslábasba öltözve, gumikesztyűsen, s hozzálátnak takarítani. Törlik, dörgölik, pucolják a nagy nemzetközi cég vagy bank előcsarnokát idéző fekete márványpadlót és -falat. Megszállottan igyekeznek eltüntetni a Thébát sújtó dögvész mocskát. Ki a bűnös, miért küldték az istenek a városra a halálos vészt? Megkezdődik a világirodalom legelső bűnügyi története. Teiresziász, a vak jós meséli el az „alaphelyzetet”. Sinkó László a mindentudás isteni képességével felruházott ember gőgös magabiztosságával és iróniájával vágja képünkbe a szörnyű jóslatot. Oidipusz maga sürgeti a titok megfejtését. Hiszi is meg nem is a jóslatot, míg végül a Hírnök szavaiból fény derül a borzalmas igazságra: aki megölte apját, és nőül vette saját anyját, nem más, mint ő maga. A bűn bűnhődést követel: Iokaszté, a királyné megöli magát, Oidipusz kioltja saját szeme világát, és elbujdosik a városból. Az előadás második részében (Oidipusz Kolónoszban) a megtisztulás végállomására érkezünk. A színpad most ragyogó fehér és vakítóan fényes, a szereplők hófehérben, s fehér füstben tűnik el végleg Oidipusz, aki levezekelte bűneit. Az Oidipuszt alakító László Zsolt nagy pillanatai azok, amikor sejteni kezdi, hogy ő a halálos bűn elkövetője, mégis akarja, egyre sürgetőbben követeli, hogy fény derüljön végre a titokra. A múltját és sorsát vállaló férfi drámája ez, aki nem fut el a reá mért végzet elől. Szenvedélyesen keresi az igazságot, akkor is, ha az rá és szeretteire sújt a legnagyobb erővel, és vállalja tette következményét, még ha szándéka ellenére cselekedett is. Iokaszté (Udvaros Dorottya) szívesen fogná be a maga fülét és szemét, szeretné elhitetni magával, hogy ki lehet fogni a végzeten, hátha az istenek is tévednek néha. Fekete lurexruhájá- ban, ezüst parókájában sugárzóan nőies, királynői jelenség. Kitűnő alakítást nyújt a Hírnököt játszó Bodrogi Gyula, aki micisapkájában olyan hétköznapian emberi, őszinte és ártatlanul derűs, amilyen csak ő tud lenni. A rossz hírt vonakodva közlő Pásztor szerepében Papp Zoltán nagy eséllyel pályázhat majd az évad legjobb epizódszereplője címre. Kreónt Kulka János alakítja, ő a fegyelmezett, okos politikus, keveset szól és sokat figyel. Sokra is viszi, ő lesz Théba új királya. A darabot Babits Mihály fordításában játsszák. A hipermodern környezet (díszlet- és jelmeztervező: Antal Csaba) és Babits hexameterei között szinte feloldhatatlan a feszültség. A színészek fegyelmezetten mondják a szép szöveget (Kulka és Sinkó ebben is kimagaslik), többnyire helyesen is értelmezik, mégis sokszor nehézkesnek hatnak a felfokozott lelkiállapotban zajló párbeszédek, drámai kitörések. Nagy merészség lenne az Oidipuszt is mai nyelvre, horribile dictu prózára lefordítani? Egyszer ki kellene próbálni. Ferenci Zsuzsa Fotó: terasz.hu Sziklarajzok a Trafóban Mielőtt bárki valamilyen képzőművészeti kiállításra gondolna, gyorsan tisztázzuk, nem vettem el Knox kolléga kenyerét. A Szilarajzok táncelőadás, a TranzDanz társulat, illetve Kovács Gerzson Péter egyszemélyes produkciója. 0 a koreográfus, a látványtervező és az előadó is. Még sincs egyedül a színpadon, mert a TranzDanz hagyományai szerint élőzene kíséri a produkciót (a vonósnégyes tagjai: Oláh Kálmán, Tabányi Antal, Novák Csaba és a zeneszerző Kovács Ferenc). A sziklarajzok általában nehezen megfejthető jelek, amelyek az emberi élet fontos eseményeit rögzítették a maguk rendkívül tömör, leegyszerűsített módján. Igazi minimal art ez, a sok ezer éve élt rajzolók csak a legszükségesebb jelzéseket hagyták az utókorra. Ilyen jelzésszerű eszközökkel dolgozik Kovács Gerzson Péter is. A néző, ki ide belép, jól teszi, ha mindent, amit egy klasszikus táncelőadásról tud, gondol, képzel, otthon hagy, mert azzal a Trafóban általában semmire se megy. Amivel itt találkozik, az a hagyományos (klasszikus vagy kortárs) tánc minden fajtájától különbözik. Ne várjon gazdag, de még jelzésszerű díszletet se (nincs is), és ne várjon eltáncolt „történetet” sem. Itt minden minimal, nemcsak a csupasz színpadi tér, hanem maga a tánc is. Ne gondolja senki azt sem, hogy a táncos majd a világító hátfal előtt, jól láthatóan fogja előadni a produkcióját. Épp ellenkezőleg történik, annyira, hogy a táncost gyakran nem is látjuk, eltakarják a színpadon mozgó zenészek, vagy feketébe öltözött alakja beleolvad a sötét drapériába. Mozgása furcsán takarékos, sokszor szinte egy helyben állva végzi, lassan, darabosan, szinte gondolkodva, mintha ott találná ki a mozdulatokat. Valójában gondosan megkomponált mozgássorozatról van szó, amelyben keverednek a kortárs táncművészet elemei a különféle néptáncokéval, sőt a mulatós, sírva vigadós falusi és cigány táncéval is (korábban néptáncos volt). A zene, a tánc és a látvány egysége teremti meg az előadás hangulatát. A zenészek együtt mozognak a táncossal, egymást kísérik, egymásnak felelgetnek, s miként a táncban, a zenében is keveredik a kortárs, a nép- és a cigány zene. Amikor az előadás egy mulatós gyors tánccal véget ér, s a magasra hágott kedv és indulat „kivágja a biztosítékot”, és nagy csattanással elsötétül a színpad, a szép számú közönség ovációban tör ki. (Itt, a Trafóban mindig örömmel tapasztalhatjuk, milyen sok rajongója van a modern művészetnek.) Mi kissé csalódottan vesszük tudomásul, hogy nincs tovább. Alig több mint fél órát tartott a produkció, s mire mi is belemelegednénk, kezdenénk megfejteni a titkokat, már mindennek vége. Kár. Itt a több valóban több lett volna. Ferenci Zsuzsa 12 I
