Ferencváros, 2006 (16. évfolyam, 1-12. szám)
2006. február / 2. szám
A polgárpukkasztás művészete kilencvenéves „Kijelentem, hogy Tristan Tzara találta ki a DADA szót 1916 február 8-án, hat órakor. Tizenkét gyermekemmel voltam jelen, mikor Tzara kiejtette ezt a szót, és mindannyiunkban jogos elégedettséget keltett vele. Mindez a zürichi Terrasse kávéházban történt, mialatt egy brióst emeltem a bal orrlukamhoz. Meg vagyok győződve arról, hogy ennek a szónak semmi jelentősége sincs, és hogy csak a hülyéket, valamint a spanyol professzorokat érdeklik a tények. Ami bennünket érdekel, az a dadaista szellem, és mi már a dada létezése előtt is dadaisták voltunk.” így emlékezik egyik folyóiratukban Hans Arp festőművész a huszadik század egyik legmeghatározóbb művészeti mozgalmának megalakulásáról. A dada egy művészeti stílus, egy mozgalom és egy franciául, németül egyaránt jól beszélő nemzetközi művész- csoport maguk választotta neve is lett. Mindez szinte napra pontosan kilencven éve történt. Ha a dadaizmus létrejöttének okát keressük, fel kell villanjon előttünk a kor, amelyben megszületett. Javában zajlik az első világháború, már meghalt az olasz Bállá és Boccioni. Zürich szerencsésen kimaradt a háborúból, sok emigránsnak, háborúellenesnek, katonaszökevénynek, gyanús üzletekkel foglalkozó üzletembereknek, különböző országok titkos ügynökeinek adott menedéket. Természetesen találunk itt sokféle nemzetiségű, különböző okokból ide került művészt, írót, költőt is. Ilyenek voltak Tristan Tzara és Marcel Jankó Romániából, az elzászi születésű Hans Arp, a német katonaszökevény Hugo Ball és Huelsenbeck. Ők alapították meg a Voltaire kabarét, a helyet, ahol a dadaizmus megszületett. A csoporthoz csatlakozó Kurt Schwitters, Tudom, kissé anakronisztikus napjainkban az elektronika, internet, mobiltelefon, SMS, MMS korában a levél írásáról írni, de egy 1869-ben kiadott könyvben, a Házi Titkárban tanulságos, elgondolkodtató sorokat találtam. A levél fogalmazásánál különösen arra kell ügyelnünk, hogy annak tartalma megfeleljen céljának, alakja pedig az illem szabályainak. A levél tartalmánál háromféle ismérvet kell figyelembe venni: „A személy kinek az ember ír, a dolog amelyről ír, és a mód amint azt írja. A levél távollévőkhöz intézett iromány, s a szóbeli beszélgetést pótolja ki. Megkívántatik tehát, hogy a levélben azon hang uralkodjék, melyen az olvasóval beszélnénk. És így a természetesség annyira tulajdona a levélnek, mennyiben azt a körülmény, társasági tekintet és rang megengedi. Mivel az íráshoz nagyobb szokott lenni a készülés, mint a Marcel Duchamp, Max Ernst, Man Ray, Francis Picabia, Roul Hausmann képzőművészekkel és a költő, író, teoretikus André Bretonnal válik teljessé a csapat. Érdekes tény, a hálás utókor őket mára a művészet nagy alakjaiként tiszteli, annak ellenére, hogy nagyban hozzájárultak minden eddigi érték elvetéséhez, de legalábbis az eddigi művészet átértékeléséhez. A Voltaire kabaré hangulatára jellemző egy olyan nyíltan provokatív kiállítás, amelyben a képek, a szobrok és az egyéb műalkotásnak nyilvánított tárgyak a kávéház udvarán találtak helyet. Megtekintésükhöz a látogatóknak át kellett haladniuk a nyilvános vécén, majd a bejáratnál egy elsőáldozó-ruhába öltözött lány obszcén verseket olvasott fel. Az udvar közepén Max Ernst fából készített műtárgya állott, mellette láncon függő fejsze az utasítással, amelyben a tisztelt közönség felkéretett, a fejszével rombolja le az alkotást. Mellette piros vérre emlékeztető folyadékkal töltött akvárium, mélyén hullámzó női hajjal. Ezek a „művek” ma már nem okoznának gondot, sokkal durvább eszközökkel sokkolnak minket művészet ürügyén, de akkor, ott sikerült a dadaistáknak felháborítani a polgári közönséget. A feldühödött látogatók többször feldúlták a kiállítást, összezúzták a műveket, végül a hatóságok betiltották a sorozatos botrányok miatt. Természetesen ez az idézett részlet is utal azokra az alapvető elvekre, amelyek napjainkig szinte gyökeresen megváltoztatták a művészetet és az irodalmat. A dadaizmus azt hirdette, hogy a művészet és a szellem szabad. Inkább a gesztus, mint maga a mű a fontos számukra. És ez a gesztus jelentkezhet akár a művészet, az irodalom, a politika vagy az emberi szóbeli beszédhez, s a levél nagyobb figyelemmel olvastatik s ítéltetik meg, mint szóbeli beszédünk kifejezései, azért a levélírásmód sok szót, sok szólásmódot nem szenved, melyekkel a közönséges beszédben szabadon élünk. Szóval, levél neve alatt csak oly beszédet érthetünk, milyet mívelt s jó erkölcsű emberek folytatnak egymás között. Aki jó levelet akar írni, annak nem elég a hibátlan, értelmes és világos írásmód szabályait tudni, de az emberi szíveket is ismernie, s a személyt, kinek ír, s a tárgyat, melyről ír, tekintetbe kell vennie. Mert minden nemnek, minden kornak, minden rendnek különféle tulajdoni vannak, s mindenkinek különös véralkat, különös hajlandóságok, különös előítéletek sajátjai. Mind ezeket tekintetbe kell vennünk, ha mentek akarunk lenni, hogy levelünknek sikertelen vagy éppen célunkkal ellenkező következése ne legyen.” Knox kapcsolatok más megjelenéseként is. Egyetlen pontban megegyeznek: mindig provokálják a társadalom szokásrendszerét, a jó ízlést, az erkölcsöt, a törvényeket. A botrány és a megbotrán- koztatás a kedvelt kifejezési forma. A dada teljesen elveti az eddigi összes hagyományt, groteszk és abszurd, egyben művészet-, irodalom-, költészetellenes. Rombol, a féktelen szabadságot, vagyis a szabadosságot, a spontaneitást, a kockázatosat választja, és a nemet, amikor a többiek igent mondanak. A renddel szemben a káoszt, a tökéletessel szemben a tökéletlent. Hogy élni tudjon, a dadának minden pillanatban újból szét kellett rombolnia önmagát. Ez az állandó önfelszámolás végül a társaság széthullásához vezetett. Később egy részük André Breton vezetésével új művészeti irányzatot alakít, a szürrealisták csoportját, de ez már a művészettörténet egy másik fejezete. Knox Akadálymentesítés Bár törvény van rá, vontatottan halad a hivatalok, közintézmények akadálymentesítése. Egyszerűbb a helyzet az új épületeknél, „csak” az építési szabványokat kell megváltoztatni, a régiek átépítése viszont tetemes költséggel jár. A Magyar Posta most lépett egyet: a Ferenc körút és a Tűzoltó utca sarkán álló, nagy forgalmú postahivatalhoz rámpát építettek, amelyen a kerekes székesek is könnyedén feljuthatnak. A szintkülönbség mindössze egylépcsőnyi, de a kerekes székkel közlekedőnek az egy lépcső rámpa nélkül éppoly leküzdhetetlen, mintha öt lenne. A mozgásukban korlátozottak várják a folytatást. A helyzet fokozatos javításához azonban a szemléletváltozáson kívül pénz is kell, sok-sok pénz. Az a 150 millió forint, amelyet e célra a honatyák (és honanyák) elkülönítettek Magyar- ország 2006. évi költségvetésében, jószerével még egy csekély katalizáló hatás kiváltásához sem elegendő. krivi A levél írásáról 21 2006. február
