Ferencváros, 2005 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2005. január / 1. szám
Ferencvárosi séták Norvégiától a Lónyay utcáig Régi adósságot törlesztett a Ferencváros azzal, hogy emléktábla került a Lónyay utca 29. számú ház falára. A szemerkélő novemberi eső ellenére sokan eljöttek: a kerület vezetői, várostörténészek, családtagok, lelkes lokálpatrióták. A vendégek közül büszkén kimagaslott - nemcsak termetével - egy férfi, a Norvég Királyság nagykövete. Lehetett is oka a büszkeségre, hiszen a Lónyay utcai ház építőjét és egykori lakóját, Gregersen Gudbrandot, a norvég ácsinasból lett magyar nagyvállalkozót szülőhazájában is kivételes tisztelet és megbecsülés övezi. Joggal, hiszen élete, munkássága egyaránt példa lehet norvég és magyar, régi és újdonsült kapitalisták számára. Ma már talán hihetetlen, de a 19. század eleje-közepén Magyarország a korlátlan lehetőségek hazája volt a tehetséges, szorgalmas és vállalkozó kedvű iparosok számára. Ekkor indult meg valami törekvés, ahogyan Mikszáth mondja: „átgyúrni ezt az Ázsiát Európává. Egy-egy izmosabb kar nekilátszott gyürkőzni valamely kezdeményezésnek, egy- egy váll aláhajlott, hogy tegyenek rá valami terhet. ...Mindent csinálhat, aki dolgozni akar, azért mindent, mert nincsen megcsinálva semmi. Azon módon van az ország, ahogy a török itt hagyta, még itt érzik a szandáljuk szaga is.” És jöttek a tennivágyók, a fiatal legények szerte Európából, vállukon tarisznyával, szívükben reménnyel és lelkesedéssel. Jöttek a svábok meg a szászok, jöttek zsidók és olaszok, hogy mind nekigyürkőzzenek, s vál- lukra vegyenek valami terhet. És jött egy norvég is, 1847-ben, a zsebe neki is üres, tizenegy testvért hagyott távoli hazájában. Alig múlt húszéves, de jól érti az ácsmesterséget, és már geometriát is tanult. Ő, Gregersen Gudbrand is válogathatott a feladatok között. Az ötvenes évek elején óriási iramban kezdett fejlődni a magyarországi híd- és vasútépítés. A fiatal norvégot egy olasz vasútépítő alkalmazza a felvidéki vasúthálózat kiépítésére. Gregersen hamarosan híd- és vasútépítő szaktekintélynek számít, munkája nélkülözhetetlen a hatalom számára, mely így kénytelen szemet hunyni afölött, hogy a tehetséges fiatalember utásztisztként ellene harcolt az 1848-49-es szabadságharcban. 1865-ben már saját céget alapít. Ingatlanokat vásárol a rohamosan iparosodó Ferencvárosban. A Két Nyúl (ma Lónyay) utca 29. számú telken működő fatelep és fűrészüzem több mint háromszáz munkást foglalkoztatott, s itt készültek a különböző vállalkozások tervei, előkészületei is. A ma látható épületet 1875-ben emelték, ez volt az akkori Ferencváros első jelentős - és tegyük hozzá: máig az egyik legszebb - magánháza. Gregersen nagy szerepet vállalt a szegedi árvíz utáni újjáépítésben, s ezért a tevékenységéért Ferenc József nemesi címet adományozott neki. A címerben két méhecske is látható - a szorgalom jelképei. A szegény norvég ácsinas megbecsülésre és második hazára lelt Magyarországon, s hogy a 19. század végére a magyar Ázsiából Európa lehetett, neki is köszönhető. Ferenci Zsuzsa Gregersen Gudbrand dédunokájával, dr. Kerpánné Sümeg Katalinnal egy könyvbemutatón találkoztam először. Sokszínű kapitalizmus - ez a könyv címe, és néhány olyan nagynevű vállalkozó (Ganz, Kner, Zsolnay és mások) életútját mutatja be, akik meghatározó szerepet játszottak a magyar ipar megteremtésében, akik szorgalmukkal és mecénási tevékenységükkel példaként szolgáltak egymásnak és az utókornak is. A kötet szereplői között ott találtuk Gregersen Gudbrandot, a közönség soraiban pedig a család leszármazottaik A rendszerváltásnak és Katalin szervezőkészségének köszönhető, hogy a család ma élő tagjai - magyarok és norvégok - egymásra találtak.- A háború után nem volt tanácsos sem a polgári, sem a nemesi múlttal kérkedni, s bár tudtam, milyen családba születtem, nem sokat beszéltünk a régi időkről, féltünk a kitelepítéstől. Csak a kilencvenes években kezdtem kutatni a család gyökereit. Kimentem Norvégiába, eljutottam dédapám szülőhelyére, láttam az orgonabokrot, melyet ő ültetett, találkoztam a család ottani tagjaival, akik szintén kutatták a Gregersenek múltját. Aztán velük együtt végigjártuk a magyarországi helyeket is. Elmentünk Szobra, ahol dédapám először letelepedett, mert ez a táj a norvég Mordokra emlékeztethette. Megnéztük a Lónyay utcai házat, mely akkor még nagyon rossz állapotban volt, jártunk temetőkben és levéltárakban, s hamarosan összeállt a múlt képe, és összejött a család. 1993- ban 360 Gregersen leszármazott gyűlt össze Norvégiában, Magyarországon legalább negyvenen vagyunk, s rendszeresen találkozunk. Dédapám puritán, hívő protestáns volt. A családban ismeretlen volt a fényűzés, beosztással éltek. Édesapám a nyolcadik születésnapjára kapott tíz pengőt dédapától azzal, hogy fektesse be, és jól vigyázzon rá, mert csak biztos alapra lehet építeni. Számára az alkotás, a teljesítmény volt a fontos, sokkal fontosabb, mint a pénz. Felemelő érzés volt, amikor megnézhettem az operaház kupoláját, melynek faszerkezetét, miként a páholysort is, a dédapám készítette. A közönség számára láthatatlan kupolában a fából készült íves gerendákat viking hajóorr formára faragta. Rendkívüli ember volt, akinek tudása szorgalommal, gazdagsága jósággal párosult. Ma már bátran lehetek büszke arra, hogy az ő dédunokájának születtem. A mai kapitalistáknak lenne mit tanulniuk azoktól, akik ebben a könyvben szerepelnek. Elsősorban azt, hogy a gazdagság kötelez is. Segíteni a szegényeket, támogatni a kultúrát, az oktatást, az egészségügyet, vagyis az országot, a hazát szolgálni, ahogyan a dédapám is tette. Akkor rájuk is tisztelettel fognak emlékezni a majdani dédunokák. Ferenci Zsuzsa BÜSZKE VAGYOK A DÉDAPÁMRA Ferencváros varos E P 2005. január
