Ferencváros, 2005 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2005. január / 1. szám
2005. január Príra ásverseny, igazi békebeli cigányzene! Örökségünk része, hajdani híres pesti kávéházak elengedhetetlen tartozéka. Egy jó prímás bármit eljátszott a keringőtói a dzsesszig, hallás alapján. Persze időről időre el kellett dönteni ki a jobb, ezért született meg a vonópárbaj ötlete, folytatása azonban 1984 óta nem volt. Most, húsz év múltán, ha nehezen is de sikerült újraszervezni. Nehezen, mert már nincs divatja a cigányzenének, csupán a legjobbak tudnak kizárólag a muzsikából élni. Nehezen, mert az Országos Cigány Önkormányzat Művelődési Központjában nincs fűtés, a hegedűnek pedig kell a szobahőmérséklet. így került a támogatók és védnökök segítségével az elő- és középdöntő kerületünkbe, a BM Sporttelep Sportcsarnokába. Szép dolog a hatékony segítség, a hely azonban rendkívül méltatlan volt a verseny színvonalához, lévén tornaterem, az akusztikája sokat levont a zene élvezeti értékéből. A hangosítás is alkalmi volt, és a lelkes munka ellenére is csak a megfelelt kategóriába lehetett sorolni. A megkérdezetteket idézve „nem azt lehetett hallani, amit játszottak”. Ezt tudták a szervezők is, de nem volt más lehetőségük. A résztvevőket viszont mindez nem zavarta, hiszen az igazi prímás a vendéglőben születik, és bármilyen körülmények között tud zenélni - mondta Boros Lajos, a decemberi középdöntő zsűrijének elnöke, a prímások királya. A zsűri tagjai közt láthattuk a Zeneakadémia több tanárát, valamint Puka Károlyt, a ’84-es verseny győztesét, prímásokat, zenekarvezetőket. Érezhető tehát, hogy rangos esemény zajlott, amelyre érkeztek Pozsonyból, Szegedről, sőt Japánból is. A versenyzők tehetségére azonban nem lehetett panasz. Mindenki gyönyörűen szólaltatta meg a hegedűt, a legjobbak pedig mintha hagyták volna, hogy a hangszer önálló életet éljen, bizonyítandó, hogy a hangszerek királyát hallják. A zenekar mindvégig összeszokottan zenélt, mit sem törődve azzal, hogy a versenyzők nagyjából húszpercenként váltják egymást a félkaréj közepén. Volt, aki égbesíró, jajgató, keser- édesen dühöngő-vígadó dallamot csalt elő, egy másik prímás hegedűjének szava pedig a finom, csendes vasárnap délutáni teázások, Duna-parti séták emlékét idézte fel, észrevétlenül csúszott át a halk panaszba. A másikuk elegánsan játszott keringője a Monarchia báljait idézte, majd innen ment át egy borospince esti táncos hangulatába. A nyolc továbbjutó élén, magasan a legjobb pontozással a japán hölgy, Yukako Fu- rudate végzett, aki a legprecízebben játszott. Igaz, sokan érveltek ellene, hogy bármenynyire is professzionális, a játéka nem igazi cigányzene, hiányzik belőle a tűz. Békefi Olivér ELLENFÉNYBŐL Érdekes kiállítás, inkább munkabemutató volt a Magyar Rézkarcolók és Litográfus Művészek Egyesületének grafikai műhelyében. Fennállásuk 5. évfordulóján rendhagyó látogatásra invitálták a szerencsés meghívottakat. Itt és most lehetősége nyűt a nagyközönségnek is bepillantani a titokzatosnak tűnő művészetbe. Deheroizáló korban élünk, általában azzal, hogy megpillanthatjuk a kulisszák mögötti világot, lehúzni véljük magunkhoz, és úgy gondoljuk, már meg is értettük a fenségest. Itt ez most nem sikerült! Bár a neves alkotóművészek a grafikai munka teljes alkotófolyamatát bemutatták, az előttünk elkészülő nyomatok láttán sokakban végigborzongott a kérdés és a válasz: - Ez ennyi macerával jár? De mégis, milyen csodálatos, amikor elkészül! Közben a falakon a jubileumi alkalmi kiállítás látható. Három grafikus és három meghívott festő grafikáiból áll össze az elegánsan keretezett képek sora. Bács Emese remek, romantikus, vörös-zöld linómetszetén talán Romeo és Júlia találkozik, éppen az erkélyjelenetben. Másik képe, a lila kétalakos portré maga a kissé groteszkké váló keserűség. El Kazovszkij nagy piros felhős képeit két szín- ' változatban is bemutatja. Somorjai Kiss Tibor szokásos üveges litográfiáin újabb variációk láthatóak, technikailag briliáns tanulmányok. Fehér László képei, az Ima a falnál, és a Judit koponyával, az eddigi életművet igazoló, ahhoz illeszkedő, bár sokkal naturális- abb munkák. Almássy Aladár a foltok, a vonalak áradását, az önfeledt rajzolást szinte gomolygó felhőjátékként műveli. Ef Zámbó István három képe három különböző világ. A Szerelem-élet-halál/love-life-death a hazai nézőkön túl már a külföldi vásárlókra is kacsint. Felvonul a szokásos efzámbós jelrendszer. Van itt nyíllal átszúrt csöpögő szív, a csonthoz hozzákötött, elégett fejű gyufaszálat már 1975 óta látom fel-feltűnni. Vajon most itt mit is jelenthet a fehér bot a hozzákötözött fogyó holddal? A központi figura az ujjakban végződő testű ölelkező pár. Az egész mű fölött kalapács lebeg. A szerelmi bánatban szenvedő törpe egy dunsztosüvegben áll. A lábához kötözött gyutacsok egyfajta megoldást sugallnak - mint a Bolond Pierrot című film befejező képsora. A pettyes labda - az örök gyermeki jelképe - a lábánál pihen, már nem érdekli többé. A kis ház, a boldog törpeség idilli lakja gombaként ül azon a kis füves földdarabon, amely lezárja a dunsztosüveg száját. A leglendületesebb munka, a sugárzó koporsó szinte zárókép. A temetkezés - mint az életet lezáró aktus - helyett itt a koporsó örök visszatérést sugall. Az Ozirisz feltámadása- szerű akció fekete-vörös-pettyes színeit, formáit a kilövellő arany fogja össze. Knox Levél egy tizenéves barátnőmhöz Azt kérdezed tőlem, mi a szeretet? Most, hogy karácsony közeleg, egyre többet beszélünk róla. De megfogalmazni mégis nehéz, s tizenévesen bizonytalan vagy az érzéseidben. Amikor évekig úgy törődsz valakivel, hogy soha viszonzást nem vársz tőle, az már szeretet. De ha csak azért vagy kedves, mert titkon valamilyen ellenszolgáltatást remélsz, annak semmi köze nincs ehhez a csodálatos érzéshez. Ha veled valaki hosszá időn keresztül csak jó, s te mégis a kívülálló gőgjével elutasítod őt és cseppet sem vagy képes visszajuttatni neki a tőle kapott érzésekből, akkor te még nem tudod, mi a szeretet. Érzelmeket nemcsak adni kell tudni, hanem elfogadni is. Es erre sehol nem tanítanak bennünket, ennek belsőnkből kell fakadnia. Néha bizony tévedünk, s olyan valakire zúdítjuk érzéseinket, aki a legkevésbé érdemes erre. De a szeretetünk megakadályoz bennünket abban, hogy a jellemhibákat észrevegyük. Amikor látjuk, hogy lelkileg üres, sivár érzelmi világú emberrel állunk szemben, akkor már nem is szeretjük őt. Megesik az is, hogy lemondunk arról, akit szeretünk. Éppen azért, mert nem akarunk fájdalmat okozni másoknak. Ha csalódsz is valakiben és sajog a szíved, akkor se bánd, hogy szerettél! Te legalább képes voltál rá. Gondolj erre, amikor újból megpróbálod. Üdvözöl: Garamvölgyi Annamária 22 I VONÓP ÁRBAJ
