Ferencváros, 2005 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2005. május / 5. szám
Endogén expedíció — belső utazás Baky Péter képeivel Az embernek szüksége van olyan általános ideákra és meggyőződésekre, melyek életének értelmet adnak. Lehetővé teszik számára, hogy az univerzumban megtalálja a helyét. A leghihetetlenebb nehézségeket képes elviselni, ha értelmükről meg van győződve, de összetörik, ha szerencsétlensége közepette be kell ismernie, hogy „egy idióta történetben” vesz részt, mondja Jung, a nagy pszichológus és gondolkodó Az ember és szimbólumai című könyvében. Abban az egész életünket átitató társadalmi, erkölcsi, egzisztenciális emberi válságban, amelyben élünk, többféle magatartás lehetséges. Az egyik a vadász szerepe, aki most mindig és minden áron „kaszál”. A másik szerep a „maradék hulladék összegyűjtője”, a harmadik az „áldozaté” - és kívülállás nem létezik. Bab,' Péter festőművész, aki életét a Ferencváros és Szekszárd között osztja meg, bár szintén résztvevője ennek a szerepjátéknak, kitalált egy negyedik szerepet: saját életének krónikása lett. Ebben a helyzetben, melyben élünk, többfajta magatartás volna lehetséges. Lehet kiáltványokat szerkeszteni, protestálni, fogalmazgatni a hiányérzeteket. Baky Péter megfesti és megrajzolja azt. A művész azért érzi az alkotás kényszerét, hogy elveszett egységét a világgal megtalálhassa. A valami fontosnak érzett kifejezése, ami talán kielégülést is okoz, ám minél jobb a mű, annál kevésbé sikerül ez. Ettől a látszólagos ellentmondástól kezd élni a kép. így tűnnek elő a beszélgetések és az élet ködalakjai. Sajátos, pókháló finomságú vonalgomolyagok mutatnak nekünk akt torzókat, melyekből szinte süt az erotika, máskor a megkísértett Szent Antal szenvedéseivel kell szembesülnünk. Baky Péter mindent tud a klasszikus rajzról. Szinte anyagszerűen megfoghatóak figurái, de otthonos az absztrakt kompozícióban is. Rajzainak montázsszerkezete mutatja a mindig vágyott és szeretett filmművészet formanyelvének rendszeres használatát. Vibrálóan színes, kavargóan vonalas krétarajzai, a bohócok sorozata mély öniróniát sugallnak. A mindenkori helyzetet soha nem megkerülő, de nyíltan felvállaló emberi magatartás keserédes képei ezek. Nem hibátlan művek, de így válik láthatóvá a festő logikája, tépelődéseinek iránya. Meg akarja mutatni a képzőművészet nyelvén azt a sajátos filozófiai tételt, amit Heidegger úgy mond: megmutatja az embernek, ennek a sajátlagosan véges lénynek semmiségét, minden szabadsága dacára. Az endogén expedíció, az utazás a lélek belsejébe, tovább folytatódik. Álomszerű mágikus terek alakulnak ki a szürrealizmusát időnként expresszi- onizmussal is ötvöző, szinte az egész kort megidéző színes krétarajzokban. A reális figurák részletei a geomet- rizáló absztrakt expresszionista felületben szerves, érdekes együttest alkotnak. Nem akadémikus kompozíciók ezek; ez festményei ben még inkább látható. A pillanatnyi érzések nagy megjelenítőerővel törnek át téren és időn. Nagy jelentősége van munkáiban a figurák testbeszédének. Az egy-egy jól elhelyezett vonallal jelzett testek arcokban és kezekben összpontosulnak. Ez a felfogás figyelhető meg legújabb, fekete-fehér tollrajzain is, melyek talán eddigi munkásságának csúcspontját jelentik az életműben tallózó néző számára. Knox Sok évvel ezelőtt Básti Juli zseniálisan eljátszotta Übü mama szerepét a Katonában. Azóta vártuk, bizonyára a színésznővel együtt, hogy ehhez fogható, a képességeihez méltó nagy alakításra nyíljon lehetősége. Azt gondolhattuk, hogy a világszerte felkapott fiatal ír drámaírónő, Marina Carr drámájában ez a kiváló színésznő végre ismét megmutathatja, mire képes. A Nemzeti Színház Stúdiószínpadán bemutatott darab, A Macskalápon azonban minden tekintetben csalódást okozott. Jóllehet a főszerepet játszó Básti szinte a vérét ontja a színpadon, nem értjük, valójában mi végre is ez a lázas, önpusztító hevület. Nem a színész, a darab az oka tanácstalanságunknak. A szerző mai Medeia-történe- tet írt anélkül, hogy ehhez bármit hozzátett volna a magáéból. Összegereblyézte a görög sorstragédia néhány jellegzetes kellékét a végzetes jóslatoktól a tragikus vétségen, a visszajáró lelkeken át az elkerülhetetlen vég bekövetkeztéig. Pusztán ezektől az eszközöktől azonban nem rendül meg a néző, ha nincs mögöttük hiteles emberi dráma. így a tragikusnak szánt brutális végkifejlet érthetetlen, katarzis helyett bosszúságot és felháborodást szül. A történet szerint testet-lelket megnyomorító, mélybe húzó lápvilágban él Hester kislányával, akinek apja elhagyta őt egy fiatal, gazdag lányért. Hester, ahogy ez lenni szokott, a férfinak áldozta mindenét, pénzét, fiatalságát, még saját testvérét is megölte miatta. Hester őrjöngő bosszújában felgyújtja a házát, megöli közös gyermeküket, majd magával is végez. Mégsem tud drámai hős lenni, csupán szörnyeteg. Ahogy Básti jár-kel a színpadon hosszú, férfias, földszínű köpenyben és földszínű arccal, csapzott hajjal, hatalmas, katonás léptekkel, inkább hasonlít kápó- hoz, mint egy szerelmében és reményeiben csalódott asszonyhoz. Úgy is ordít sokszor. A nőiességnek halvány emléke sem pislákol benne, de még ha így lenne, sincs az a férfi, aki hajlandó lenne felszítani ezt a parazsat. Az eksztatikus, sötét indulatokat, a sors fenyegető árnyait, a lápvilág mélybe húzó, elembertelemtő erőit a szerző sajátos humorral próbálja oldani. Ez az olcsó kabarétréfák színvonalán zajlik, s talán ez az író legfőbb bűne. Az egyébként mindig kitűnő Molnár Piroska derekasan küzd az idegesí- tően ostoba és egocentrikus anyós szerepében, Bodrogi Gyük szenilis, pityókás papja pedig csaknem nyűt színi tapsot kap. Ki kell viszont emelni a láp „rongyszedőjét”, a macskaszerű, vak jósnó't játszó Csorna Juditot, akinek égre meredő üvegtekintete, rendezetlen mozgása, egész taszító, mocskos lénye alján mégis megcsillan az emberség. Kulka Jánosnak sajnos nemcsak az ünnepi öltönye volt halványszürke, Stohl András pedig híven formálta meg azoknak a jelentéktelen szépfiúknak egyikét, akik oly méltatlanok szoktak lenni a görög sorstragédiák nagy formátumú asz-szonyainak szerelmére. Bár ez esetben mélyen megértettük viszolygását asszonyától. Rónai Lili meglepően ügyesen játszotta a kis Josie-t. Tetszettek Fábry Juraj díszletei is. Az előadást Radoslav Milenkovic rendezte, kudarca a darabválasztás pü- lanatától elkerülhetetlen volt. Ferenci Zsuisa 2005. május A MACSKALÁPON - Bemutató a Nemzeti Színházban
