Ferencváros, 2004 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2004. március / 3. szám
„A színház él” Beszélgetés Jordán Tamással, a Nemzeti Színház igazgatójával Alig több mint egy éve áll a Nemzeti Színház élén. A színház körüli politikai viharok lassan elcsitulnak, az épülettel is kezd megbarátkozni szakma és közönség egyaránt. Előtérbe került a művészi munka. Pezseg az élet, az igazgató kitűzött céljai kezdenek megvalósulni.- Egy korábbi interjúban azt mondta, „a Nemzeti Színháznak kulturális fellegvárnak kell lennie”. Hogyan kívánja azzá tenni, és hol tart ezen az úton?- A Nemzetiben azt szeretném, most már nagyobb léptékben megvalósítani, amit elkezdtem annak idején az Egyetemi Színpadon, majd folytattam a 25. Színházban, aztán Kaposváron a hőskorban és a Merlin- ben, valamint a Pécsi Országos Színházi Találkozó fesztiváligazgatójaként is. Egyfajta kulturális közösséget, központot, szellemi műhelyt szeretnék létrehozni, ahol természetesen elsődleges a színház, de helye van irodalomnak, zenének, táncnak, képzőművészetnek is. Könyv- és lemezbemutatókat, irodalmi esteket, filmvetítéseket, kiállításokat képzelek el, s ezek közül sok minden meg is valósult. A Nemzeti az ország első színháza, ahonnan rálátás kell nyíljon a vidéki, sőt a határon túli magyar színjátszás törekvéseire és értékeire is. Ezért hoztuk létre a „Megyejárást”, melynek keretében minden hónapban egy-egy megyeszékhely színháza mutatkozik be. Márciusban Somogy megyét látjuk vendégül. A kaposvári Csiky Gergely Színház a Csak egy szög című darabot adja elő a nagyszínpadon, a stúdiószínpadon pedig filmvetítés, irodalmi délután és gyermekelőadás lesz. A „Megyejárás” nem csupán vendégszereplést jelent, hanem igazi fesztivált. Minden hónap elején nyitórendezvényt tartunk a soron következő megyében, ahol a Nemzeti Színház képviselői - magam is részt szoktam venni ezeken - ünnepélyesen meghívják az ottani színházat. Vándor- kiállítást rendezünk a helyszínen, melyen bemutatjuk a Nemzeti Színház történetét, a „Nemzeti Különjárat” pedig gondoskodik az érkező nézők kedvezményes utaztatásáról. Ami a határon túli magyar színjátszást illeti, márciusban a Kolozsvári Állami Magyar Színház lép fel két alkalommal.-A Színházi Világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet fontosságára. Valóban fontos a színház ma, az akciófilmek és valóságshow-k korában?- Amíg a színtársulatok zsúfolt nézőterek előtt játszanak, nem aggódom a jövőért. A színház él, ellentétben a televízióval, amely - legalábbis ami kulturális tevékenységét illeti - szerintem halott.- A Színházi Világnap a színház nemzetközi ünnepe. Mennyire nemzetközi ma a színház?- Egyszerre nemzeti és nemzetközi. Európában és a világban számtalan nemzetközi fesztivált rendeznek, ahol találkozhatnak a különböző iskolák, műhelyek. Nálunk ezen a téren nincs túl nagy mozgás, talán csak a Katona József Színház dicsekedhet komoly nemzetközi kapcsolatokkal. Úgyhogy van mit fejlődnünk, de az EU-csatlakozás után bizonyára lesz előrelépés.- Hogyan ünnepük a Színházi Világnapot?- Nagy kedvencünket, Weöres Sándor látványosan szép játékát, a Holdbéli csónakost adjuk elő március 27-én.- Elmondta, hogy a drámapályázat díjnyertes darabjai közül egyet még ebben az évadban bemutatnak. Melyiket?- Háy János A Senák című művét, Balikó Tamás rendezésében.- A Nemzeti Színház hosszú huzavona után végül itt, a Ferencvárosban épült fel. Van-e kapcsolata a kerületben működő színházakkal, s terveznek-e közös produkciókat?- A Stúdió „K”-val nagyon jó a kapcsolatunk, velük biztosan fogunk még együtt dolgozni a sikeres Hamupipőke után is. Ami a kerület többi színházát és más kulturális intézményét illeti, a párbeszéd megindult, kölcsönösen keressük az együttműködés lehetőségeit. SZÍNHÁZI VILÁGNAP A Nemzetközi Színházi Intézet 1961-es bécsi közgyűlésén nyilvánította március 27-ét Színházi Világnappá annak emlékére, hogy 1957. március 27-én volt a párizsi Nemzetek Színházának évadnyitója. Ezen a napon köszöntik a színészeket, a színházi dolgozókat, és kérik a közönség szeretetét és támogatását, felhívják a figyelmet a színházművészet fontosságára. 1978-tól üzenettel köszöntik a Színházi Világnapot. Az üzenetet minden évben más, világhírű drámaíró vagy rendező írja - a régebbi múltból megemlíthetjük Peter Brook angol rendező, vagy Harold Pinter, amerikai drámaíró nevét -, s ezt az előadás előtt felolvassák a közönségnek. Jellegzetes kelet-európai „ötlet” volt az elmúlt rendszerben, hogyha az üzenet tartalma, „eszmei mondanivalója” nem tetszett az akkori kulturális vezetésnek, mert átlépte a szocialista kultúrpolitika által kijelölt tűréshatárt - mint például a híres abszurd drámaíró, Ionesco szózata -, akkor egyszerűen semmibe vették azt, és egy hazai szerzővel új szöveget írattak - „házi használatra”. Ma már természetesen ilyesmi nem fordul elő, és színházainkban március 27-én, mielőtt felgördül a függöny, a „világközönség” tagjaiként mi is meghallgathatjuk az ünnepi üzenetet. Összeállította: Ferencz Zsuzsanna
