Ferencváros, 2004 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2004. december / 12. szám
A Magyarországi Szerb Színház fergeteges tragikomédiával vendégszerepeit októberben a Ferencvárosi Művelődési Központban. Ne adj Isten, szerbek egyesülnek - ez az igencsak beszédes címe Radoslav Milan Doric darabjának, melynek áprilisban volt a magyar nyelvű bemutatója, a szerb változatot pedig már tavaly szeptemberben láthatta a közönség. Aki azon az októberi estén beült az FMK színháztermébe, nem bánta meg, ragyogóan szórakozhatott. Már amennyire „szórakozni” lehet egy ilyen keserű komédián, ilyen kíméletlenül szókimondó karikatúrán. A szerző görbe tükröt mutat önmagának, a szerb léleknek, világlátásnak, gondolkodásmódnak. Annak, ahogyan ez a nép sete-sután próbálja keresni a gyökereit, a múltját, a jelenét, az alapot, melyre jövője házát fölépítheti. Ne adj Isten, egyesülnek, mert a szerb szeret lelkesedni és összefogni - így indul a darabbéli házépítés is -, aztán szeret keseregni és összeveszni mindenkivel, s lerombolni azt a keveset is, amit sikerült létrehozni. A szerb szeret nosztalgiázni, sírni Koszovóért, Nagy-Jugoszláviát emlegetni, meg Titót. amikor a népek nagy olvasztótégelyében el lehetett keveredni. Most azonban föl kellene mutatnia önmagát, és fölépíteni a nemzet házát. A nemzetét, melyet háború tépett, ahol virágzik a korrupció, ahol lop a cigány, és lop a miniszter. Ahol senki sem az, aminek mondja magát: a szerbről kiderül, hogy valójában horvát, a mon- tenegróiról, hogy magyar, a férfi pedig nő, s talán még a cigány se cigány. A nagy, közös felbuzdulást pillanatok alatt felváltja a gyanakvás és az ellenségeskedés, a házat pedig, melyet így-úgy azért mégis összetákoltak, ugyanazzal a lendülettel, önkezükkel rombolják le estére. A szerb egyedül marad, magányosan járja a táncot, a „szóló kólót”. A társulat tagjai, a nagyszerű Rusz Milán vezetésével, aki a muzsikus cigányt alakította, önfeledten komédiáztak a színpadon, egy pillanatra sem hagyva kétséget afelől, ahogy ez a komédia véresen komoly. Mert egy nép, egy nemzet kell hogy megtalálja önmagát és helyét egy olyan világban, ahol szerb, horvát, montenegrói, magyar, cigány és ki tudja még, miféle népek egymásra vannak utalva. A kólót nem lehet egyedül táncolni; egymásba kapaszkodva kell járni. Ferenci Zsuzsa EGYEDÜL KÓLÓT? KÉT HETES (77) DÍSZPOLGÁR Tavaszy Noémi kiállítása az FMK-ban Első találkozásunk csak virtuálisra sikeredett. Nem tudtam részt venni a megnyitón, így napokkal később meg kellett elégednem a látvánnyal, a tárolókkal, a képekkel. Igaz, egy kiállítás műveinek megtekintése során úgyis egyedül birkózik az ember az alkotó képeinek dekódolásával vagy csak magával a látvánnyal. A mostani kiállításon 15 jellegzetes ferencvárosi tájrészletet és 15 portrét, az itt élő emberek szinte néprajzi pontosságú arcképvázlatait nézhetjük meg. A városképek a régi Franzstadt lebontás előtti képei, udvarok, utcarészletek, a nagy szeretettel ábrázolt régi táj. Újra visszaidéződnek a hajdani barátságok, a régi szerelmek, az emberek, akik kopott kabátban siettek a közeli gyárakba, a vizet áruló gyerekek. „A város peremén, ahol élek, beomló alkonyokon, mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom” - ahogy a költőóriás József Attila már oly régen írta. Tavaszy Noémi itt, a Gát utca 3.-ban József Attila szomszédjaként született. Bár kiállításaival bejárta szinte az egész világot (a tárolókban található svéd, amerikai, kanadai, jugoszláv, és még számos országból méltatás is), valójában soha sem tudott, és nem is akart szabadulni választott szűkebb pátriája vonzásából. Jó ideje már, hogy a Ferencváros elismert polgára. 1997- ben választották díszpolgárrá. Állandó kiállítása folyamatosan látható, nosztalgiázhatunk rajzait nézve a Helytörténeti Gyűjteményben. Igazi színes egyéniség. A valaha volt színésznő, majd táncpedagógus, generációk rajztanára a Mester utcai iskolában, számtalan műfajban alkot. Sajnos, csak a fali tárolókban, másolatokban látni erős erdélyi kötődésű tusrajzait, olaj- pasztelljeit, ex libriseit, linómetszeteit, mo- notípiáit. A most látható munkák akvarellel aláfestett filc rajzok. Tavaszy Noémi a realista hagyomány folytatója, és ahogy ő mondja, művei „improvizatív tájképek”, portréi, portrévázlatai pedig, mint a régi fényképek beállításai néznek vissza ránk. Két éve önálló kiállítása volt a Ferencvárosi Pincetárlatban. Most az alkalmat a két hetes adta. A művésznőt és a díszpolgárt egyaránt köszöntötte e jeles alkalomból ez a tárlat. Knox Az én Ferencvárosom Végvári Lászlóné, Galántai Fekete Teréz ötven éve lakik a Ferencvárosban. 1944-ig a Honvéd Térképészeti Intézet első női térképrajzolója volt, majd litográfusként dolgozott. Amatőr művészként 14 önálló tárlata nyílt, és számos kiállításon vett részt. Igazi otthonának érzi. Kedvenc témája a ferencvárosi egyszintes, kis házak, épületek. Az alkotásain megörökített utcarészletek, házak és udvarok a régi Középső- Ferencváros sajátos külvárosi hangulatát elevenítik fel. Festményei méltán tarthatnak érdeklődésre számot, hiszen ez a lakókörnyezet az utóbbi 10-15 év rehabilitációs programjának köszönhetően folyamatosan változott, megújult, átalakult. A lebontott házak, és az ezekben folyó élet emlékeinek visszaidézésében nyújt segítséget Az én Ferencvárosom című kiadvány, amely Végváriné alkotásaiból ad válogatást. A 32 reprodukciót tartalmazó kis album kizárólag a Ráday Könyvesházban vásárolható meg. (Teri nénit Születésnapra című írásunkkal mutattuk be 2003 májusában.) Ferencváros | 19 2004. december
