Ferencváros, 2004 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2004. október / 10. szám
2004. október V ÁLTOZATOK NÉPSZÍNMŰRE Mértékadó színházi emberek véleménye szerint egy mai valamirevaló színházi előadás kilenc órakor véget ér. Negyven éve ezt még cáfoltam volna, ugyanis akkoriban heti csemegém volt a Gábor Miklós-féle Hamlet a Madáchban. Az pedig pontosan tizenegy óráig tartott, jóllehet „valamirevaló” egy előadás volt. Az idei szezon első bemutatóján a Nemzetiben (Bíró Lajos: Sárga liliom, átdolgozta Mohácsi István és Mohácsi János, utóbbi rendezte is) sűrűn eszembe jutott a fent említett szigorú ítész. A nézők ugyanis kilenc órakor még csak az első szüneten és az első (méregdrága) perecen voltak túl. Hogy maga az előadás mikor fejeződött be, azt a feledés jótékony homálya borítsa, vagy az éjszaka sötétje. A bemutató alapjául szolgáló mű szerzője, Bíró Lajos a századelő ismert írója, újságírója, Ady kortársa és barátja, aki a húszas évektől emigrációban élt, filmforgatókönyveket írt. A Mohácsi testvérek alaposan megdolgozták, lényegében újraírták a darabot, melynek eredeti vázát csak sejteni lehet (dramaturg: Eörsi István). Kisvárosi dzsentrivilág, lecsúszott bárók és grófok kocsmai úri murija cigányzenével, unatkozó és lövöldöző főherceggel, pezsgőzéssel a helybéli primadonna cipőjéből; úri allűrök: két tarokkparti között egy pártalakítás, városi stallumok osztogatása meg persze egy kis zsidózás. Van benne szerelem is (természetesen háromszöggel), vannak rejtélyes bűnesetek, és van boldog vég: a szerelmesek és a kevésbé szerelmesek végül sebbel-lobbal egymáséi lesznek. Mohácsiéknak ezekből az összetevőkből kellett kikeverni és összegyúrni egy új egészet, egy a mai népnek szóló színművet. Rengeteg ötletük volt - kicsit talán túlságosan is sok -, szinte megmámorosodtak az alapanyagban rejlő számos lehetőségtől, s nem tudtak lemondani egyikről sem. Az új Sárga liliom modern népszínmű, melyben mindenki megtalálja a kedvére valót. Nézheti, aki akarja, zenés komédiának, akár operettnek is, vagy bűnügyi históriának, felfoghatja valaki abszurd drámának (tanítani való párbeszédek és jelenetek sorát kacaghatjuk végig), tekintheti groteszknek, hiszen a rekeszizmok görcsét legtöbbször egy gyomorszájra mért ütés „oldja fel”. Aki pedig mindebből nem érez semmit, egyszerűen csak szurkolhat a főhősnek, hogy nyerje el szerelmese kezét. (Elnyeri.) A második felvonásról külön is szólnék, erre ugyanis sokáig emlékezni fog, aki látta az előadást. A díszlet egy kórházi folyosó (a színpadkép Kiteli Zsolt kitűnő munkája). Az előtérben, hogy, hogy nem, váratlanul egy fergeteges Vészhelyzet-paródia kerekedik, a néző szinte fuldoklik a nevetéstől. Ugyanakkor nem tudja nem látni, hogy a háttérben, a kórházi folyosó padján ül egy asszony (Lázár Kati nagy alakítása ez a másfél órányi szobormerev ülés). Mintha valóban szobor lenne, vagy inkább maga is a díszlet része. Röhögés közben zavartan oda-odapillantunk, pedig nem nagyon szeretnénk tudomást venni róla, olyan nyugtalanító a jelenléte. Még valami borzalmas dolog fog itt történni, ami elrontja a jókedvünket! Ami végül - a dramaturgia szabályai szerint - be is következik: egyetlen odavetett mondat ennek az asszonynak, és a nevetés émelyítő görccsé rándul össze a gyomrunkban. Az előadás rengeteg szereplője közül nehéz volna bárkit kiemelni. A darab azoknak a színészeknek kedvez, akik képesek rá, hogy a tömegjelenetekben kitűnjenek. Ez egyszer-egyszer szinte mindenkinek sikerül, Sinkó Lászlónak, Schell Juditnak, Hollósi Frigyesnek és a cimbalmos Némedi Árpádnak többször is. Ferenci Zsuzsa SÁRGA LILIOM - BEMUTATÓ A NEMZETI SZÍNHÁZBAN SZERENCSI ÉVA Nagy, sötét szeme, meleg, bársonyos hangja, egész bájos lénye, még a neve is a forró, édes csokoládé képzetét keltette bennem. Vannak színészek, a- kik szerepek tucatjait játszották el életükben, idő múltával mégis alig emlékszünk rájuk. Ő egyetlen szereppel halhatatlan lett. Igen, az Abigél. Vitay Georgina csodálkozó, riadt tekintete, szorosan font copfjai, röppenő' vászonfehér hálóinge maga volt a tiszta ártatlanság. Szerep és színésznő találkozását kegyesen rendezte meg a sors. Felejthetetlenül. Szerencsi Éva, a Ruttkai Éva Színház művésze ötvenkét éves korában meghalt. Vitay Georgina képében bizonyosan örökre megőrzi az emlékezet. (F. Zs.) 14 IVÓKÚT A TOMPA UTCÁBAN Ebben az évben két városszépítő képzőművészeti pályázatot írt ki a SEM IX. Város- fejlesztő Rt. a Ferencváros önkormányzatának megbízása alapján. Az egyik pályázat a Tompa utca 14. előtti ivókút plasztikájának tervezése volt, a másik a Lenhossék park újjávará- zolása. Mindkét pályázatra meghívásos alapon öt-öt jelentkező munkája érkezett. A Lenhossék Park átalakítási ötletei között nem talált teljességében értékelhető alkotást a bizottság, így e körben nem hirdettek győztest. Sikeresek voltak viszont az ivókút-ötletek, ezek közül is Paulikovics Iván munkáját ítélték a legeredetibbnek, leglátványosabbnak. A díjátadáson Jordán Péter, a SEM IX. Rt. vezérigazgatója elmondta: a döntésben szerepet kapott a Budapest Galéria is, hiszen a végső szót ajánlásuk alapján mondták ki. Az ivókútnál jelentős szempont volt a barbár rongálások elleni megfelelő védettség. Kocsi Katalin, főépítésze szerint azzal, hogy az önkormányzat ivókút felállítást, illetve parkfejlesztést tűzött ki célul, a kerület fejlesztésében új fejezet nyílt, amelyben már a közterületek lakhatóbbá tétele a cél. Kisdi Máté A képen: Jordán Péter és az „Ivókút a Hétköznapokhoz” alkotója
