Ferencváros, 2004 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2004. június / 6. szám
2004. június POKLOT MEGJÁRT EMBEREK Sárga falaival, apró ablakszemeivel ma is tikokat őriz az Üllői úton a Kilián laktanya. Itt bérel két szobát a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége is. Elnökük, Cseh József 80 éves elmúlt. 1945 februárjában a katonai élelmiszerraktár árukiadó munkásaként őt is a Szovjetunióba vitték. Huszonegy esztendős volt akkor, s a háború miatt félbe kellett hagynia építészmérnöki tanulmányait. Lágerbe került a Kaukázus hegyei közé, ahol felfigyeltek tudására, és ő lett a lágermérnök. Két és fél év után jöhetett csak haza, akkor fejezhette be az egyetemet. De nem volt mindenki ilyen szerencsés. „A mostoha körülmények miatt tüdőgyulladásban és vérhasban megbetegedtem. Körülbelül 150 hasonló betegtársammal elindítottak az urpinszki hadifogolykórházba. Csak mintegy százan bírták ki a szállítás megpróbáltatásait.” - írta egy ma Esztergomban élő volt hadifogoly a visszaemlékezésében. „Többen éhen haltak közülünk 1947 tavaszán. Én is annyira legyengültem, hogy munka- képtelenné váltam. Az orvos a vizsgálat után kijelentette: „Ezt már nem kell hazaszállítani!” - idézte szörnyű emlékeit egy lajosmizsei férfi. Akik a lágerekből hazatértek, az elhunyt hadifoglyok özvegyeivel együtt 1946-ban megalapítótták a Volt Hadifoglyok Baráti Szövetségét. 1948-ig viszonylag zavartalanul dolgozhattak. Próbálták az érdekeiket érvényesíteni, elintézni a kárpótlást. Már saját újságuk is volt, a Magyar Hadifogoly Híradó, amikor a politika kezdte ellehetetleníteni működésüket. Az általuk tapasztaltak ugyanis nem egyeztek azzal az idillikus képpel, amit az uralkodó hatalom festett a szovjetunióbeli viszonyokról. 1948-ra valamennyi szervezetüket feloszlatták. Szerencsére a dokumentáció nagy részét a tagok megmentették. A Kádárkorszak idején sem működhettek. De azért az egy lágerből megmenekült 100-120 ember minden évben találkozott egymással egy étteremben. Tudták, hogy titokban figyelik és lehallgatják őket. Helyzetük csak 1989-ben változott, amikor bejegyzett civil szervezetként láthattak munkához. Ma már legalább százezer emberért dolgoznak. Mintegy 600-an fizetik az évi 400 forintos tagdíjat és 800 forintot az újságjukra. Ebből a szerény bevételből persze aligha tudnának létezni. Két éve nem kapnak állami támogatást. Kérték, hogy legalább a rezsiköltség felét engedjék el, ezt megkapták, és vannak nagylelkű támogatóik. Sok volt fogolytárs külföldről segít. Ha valaki belép irodájukba, nem kérdezik tőle, tagságukhoz tartozik-e vagy sem, próbálnak neki segíteni. No, nem fizetésért, mert itt mindenki önkéntesen tevékenykedik. A rászorulóknak gyakran juttatnak pénzadományokat, hogy gyógyszereiket beszerezhessék, napi kiadásaikat enyhíthessék. Fekvőbeteg társaik ügyeit teljes joggal képviselhetik. Tanácsokat adnak lakásügyekben, segítenek a segélykérelmek megfogalmazásában. Szembeszálltak azzal a kormányrendelettel, amely kimondta, hogy csak az kaphat juttatást, aki igazoltan kényszermunkás volt. Kétéves harc után az Alkotmánybíróság kimondta, a hadifogoly is kényszermunkás volt. Örömükre szolgált, amikor dr. Gegesy Ferenc polgármester meglátogatta őket. Cseh József elmondta, hogy az önkormányzat pénzt is adományozott a szövetségnek, mert különben nem tudtak volna részt venni a volt hadifoglyok egyik fontos külföldi találkozóján. A magyar szövetséget a párizsi központú, nemzetközi volt hadifoglyok szövetsége felvette a tagjai közé, így mód van a kölcsönös tapasztalatcserére. Adományok és a Honvédelmi Minisztérium segítségével egy szobrot is felállíthattak a Hadtörténeti Intézet díszudvarán. A szobrot, amely Pál Dezső szobrászművész alkotása, minden évben, a győzelem napja alkalmából kis ünnepség keretében megkoszorúzzák. Három éve emlékérmet is alapítottak, amit minden volt hadifogoly és a szövetséget támogató ember megkaphat. A tagok évről évre fogyatkoznak. Megrendültén emlékeznek a múltra, az átélt iszonyatra, a megpróbáltatásokra, s arra bíztatják gyermekeiket, unokáikat, ne engedjék, hogy még egyszer háború legyen bárhol a világon. Garamvölgyi Annamária KOSZORÚZÁS Hatvan évvel ezelőtt történt. Akkor már ismerte a II. világháború borzalmait Magyarország. De ami ezután következett, arra aligha számított a békére áhítozó lakosság. A szövetséges légierők 1944. április 3-án kezdték bombázni Budapestet és az ország más területeit, azért, hogy a fasizmustól megszabadítsák hazánkat is. Egy évig tartott ez a bombázási sorozat, ami Magyarországon 16 ezer polgári áldozatot követelt. Közülük 2905-en a fővárosban haltak meg. A legtöbb ártatlant, 771 embert a Ferencvárosban érte a bombatalálat. Az értelmetlen pusztítást szimbolizálja az az emlékmű, amely a Lágymányosi híd pesti felhajtója melletti zöld területen található. A bombázások áldozataira emlékezve május 7-én koszorúzási ünnepségre került sor ezen a helyen. Ferencváros önkormányzata nevében Bánsághi Tamás alpolgármester, a Fővárosi Tűzoltó Parancsnokság és a Budapesti Tűzoltó Szövetség képviseletében Peterman József tűzoltó alezredes, IX.-X. kerületi tűzoltóparancsnok helyezett el koszorút az emlékműnél, amelyet megkoszorúzott még többek között a Belügyminisztérium, a BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatósága, a Budapesti Rendőrfőkapitányság, a Fővárosi Polgári Védelmi Igazgatóság, a Magyar Polgári Védelmi és a Fővárosi Polgári Védelmi és Katasztrófavédelmi Szövetség is. (g. a.) 12