Ferencváros, 2004 (14. évfolyam, 1-12. szám)

2004. június / 6. szám

2004. június POKLOT MEGJÁRT EMBEREK Sárga falaival, apró ablaksze­meivel ma is tikokat őriz az Üllői úton a Kilián laktanya. Itt bérel két szobát a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége is. Elnökük, Cseh József 80 éves elmúlt. 1945 februárjában a katonai élelmi­szerraktár árukiadó munkása­ként őt is a Szovjetunióba vitték. Huszonegy esztendős volt akkor, s a háború miatt félbe kellett hagynia építészmérnöki tanul­mányait. Lágerbe került a Kau­kázus hegyei közé, ahol felfigyel­tek tudására, és ő lett a láger­mérnök. Két és fél év után jöhe­tett csak haza, akkor fejezhette be az egyetemet. De nem volt mindenki ilyen szerencsés. „A mostoha körülmények miatt tüdőgyulladásban és vér­hasban megbetegedtem. Körül­belül 150 hasonló betegtársam­mal elindítottak az urpinszki ha­difogolykórházba. Csak mintegy százan bírták ki a szállítás meg­próbáltatásait.” - írta egy ma Esztergomban élő volt hadifo­goly a visszaemlékezésében. „Többen éhen haltak közü­lünk 1947 tavaszán. Én is annyi­ra legyengültem, hogy munka- képtelenné váltam. Az orvos a vizsgálat után kijelentette: „Ezt már nem kell hazaszállítani!” - idézte szörnyű emlékeit egy lajosmizsei férfi. Akik a lágerekből hazatértek, az elhunyt hadifoglyok özvegyei­vel együtt 1946-ban megalapítót­ták a Volt Hadifoglyok Baráti Szövetségét. 1948-ig viszonylag zavartalanul dolgozhattak. Pró­bálták az érdekeiket érvényesí­teni, elintézni a kárpótlást. Már saját újságuk is volt, a Magyar Hadifogoly Híradó, amikor a politika kezdte ellehetetleníteni működésüket. Az általuk tapasz­taltak ugyanis nem egyeztek azzal az idillikus képpel, amit az uralkodó hatalom festett a szov­jetunióbeli viszonyokról. 1948-ra valamennyi szerveze­tüket feloszlatták. Szerencsére a dokumentáció nagy részét a ta­gok megmentették. A Kádár­korszak idején sem működhet­tek. De azért az egy lágerből megmenekült 100-120 ember minden évben találkozott egy­mással egy étteremben. Tudták, hogy titokban figyelik és lehall­gatják őket. Helyzetük csak 1989-ben változott, amikor be­jegyzett civil szervezetként lát­hattak munkához. Ma már lega­lább százezer emberért dolgoz­nak. Mintegy 600-an fizetik az évi 400 forintos tagdíjat és 800 forintot az újságjukra. Ebből a szerény bevételből persze aligha tudnának létezni. Két éve nem kapnak állami támogatást. Kérték, hogy lega­lább a rezsiköltség felét enged­jék el, ezt megkapták, és vannak nagylelkű támogatóik. Sok volt fogolytárs külföldről segít. Ha valaki belép irodájukba, nem kérdezik tőle, tagságukhoz tartozik-e vagy sem, próbálnak neki segíteni. No, nem fizetésért, mert itt mindenki önkéntesen tevékenykedik. A rászorulóknak gyakran juttatnak pénzadomá­nyokat, hogy gyógyszereiket be­szerezhessék, napi kiadásaikat enyhíthessék. Fekvőbeteg társa­ik ügyeit teljes joggal képviselhe­tik. Tanácsokat adnak lakásü­gyekben, segítenek a segélyké­relmek megfogalmazásában. Szembeszálltak azzal a kor­mányrendelettel, amely kimond­ta, hogy csak az kaphat juttatást, aki igazoltan kényszermunkás volt. Kétéves harc után az Alkot­mánybíróság kimondta, a hadi­fogoly is kényszermunkás volt. Örömükre szolgált, amikor dr. Gegesy Ferenc polgármester meglátogatta őket. Cseh József elmondta, hogy az önkormány­zat pénzt is adományozott a szövetségnek, mert különben nem tudtak volna részt venni a volt hadifoglyok egyik fontos külföldi találkozóján. A magyar szövetséget a párizsi központú, nemzetközi volt hadifoglyok szö­vetsége felvette a tagjai közé, így mód van a kölcsönös tapasz­talatcserére. Adományok és a Honvédelmi Minisztérium segít­ségével egy szobrot is felállíthat­tak a Hadtörténeti Intézet dísz­udvarán. A szobrot, amely Pál Dezső szobrászművész alkotása, minden évben, a győzelem napja alkalmából kis ünnepség kere­tében megkoszorúzzák. Három éve emlékérmet is alapítottak, amit minden volt hadifogoly és a szövetséget támogató ember megkaphat. A tagok évről évre fogyatkoz­nak. Megrendültén emlékeznek a múltra, az átélt iszonyatra, a megpróbáltatásokra, s arra bíz­tatják gyermekeiket, unokáikat, ne engedjék, hogy még egyszer háború legyen bárhol a világon. Garamvölgyi Annamária KOSZORÚZÁS Hatvan évvel ezelőtt történt. Akkor már ismerte a II. világháború borzalmait Magyarország. De ami ezután következett, arra aligha számított a békére áhítozó lakosság. A szövetséges légierők 1944. április 3-án kezdték bombázni Budapestet és az ország más területeit, azért, hogy a fasizmustól megszabadítsák hazánkat is. Egy évig tartott ez a bombázási sorozat, ami Magyarországon 16 ezer polgári áldozatot követelt. Közülük 2905-en a fővárosban haltak meg. A legtöbb ártatlant, 771 embert a Ferencvárosban érte a bombatalálat. Az értelmetlen pusztítást szimbolizálja az az emlékmű, amely a Lágymányosi híd pesti felhajtója melletti zöld területen található. A bombázások áldozataira emlékezve május 7-én koszorúzási ünnepségre került sor ezen a helyen. Ferencváros önkormányzata nevében Bánsághi Tamás alpol­gármester, a Fővárosi Tűzoltó Parancsnokság és a Budapesti Tűzoltó Szövetség képviseletében Peterman József tűzoltó alezre­des, IX.-X. kerületi tűzoltóparancsnok helyezett el koszorút az emlékműnél, amelyet megkoszorúzott még többek között a Belügyminisztérium, a BM Országos Katasztrófavédelmi Főigaz­gatósága, a Budapesti Rendőrfőkapitányság, a Fővárosi Polgári Védelmi Igazgatóság, a Magyar Polgári Védelmi és a Fővárosi Polgári Védelmi és Katasztrófavédelmi Szövetség is. (g. a.) 12

Next

/
Thumbnails
Contents