Ferencváros, 2004 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2004. április / 4. szám
SZÜLETÉSNAPRA Jövőre ünnepeljük József Attila születésének századik évfordulóját. Lesznek, reméljük, állami ünnepségek, érdemes és - félő - érdemtelen megemlékezések, hivatalos méltatok és hívatlan prókátorok meg prédikátorok, koszorúk és emléktáblák, lesz díszkiadás és talán még új szobrok is. Szóval jön majd a zajos felhajtás, a „centenárium”, amikor azok is illendőnek tartják ünneplőbe öltözni a költő kedvéért, akik ezt amúgy nem szívesen tennék. Hagyjuk meg a kerek évfordulót nekik. És legyen ez a kevésbé kerek, ez az egy híján századik most azoké, akik József Attilát mindig a lelkűkben hordják. Akik kamaszkorukban nemcsak a verseit falták, hanem például elzarándokoltak ama vérfagyasztó decemberi nap valamelyik évfordulóján Szárszóra, hosszan és megrendültén álltak a vasútállomás közelében, a sínek mellett, s dermedt lábuk rémülten gyökerezett a földbe, mikor elhaladt előttük a tehervonat. Akik keresték, de sosem találták meg a sírját a Kerepesi temetőben, és akik szobájuk falára a Beatles és Che Guevara képe mellé odagombostűzték a költőét is. Legyen ez a kilencvenkilencedik azoké, akik számára az ő költészete lett a világ immár örökre meggörbíthetetlen „gyémánttengelye”, a válasz a lét és a nemlét, a szerelem, a magány és a történelem végső kérdéseire. Akikbe József Attila verssorait, „mint fémbe a savak”, belemarta az élet, mindhalálig. Ünnepeljenek most azok, akik ott voltak az Egyetemi Színpadon, amikor Latinovits József Attilát szavalt. Az akkor húszévesek, akik égő szemekkel, sarkig tárt lélekkel várták a csodát. A sűrű csendben, mikor már KÖNYVAJÁNLÓ Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka (Magvető, 2002) A 15 dalból álló ciklus és a költő hét utolsó, hátrahagyott versét tartalmazó posztumusz kötet megrázó búcsú az élettől. „Operált koponyámhoz mind közelebb robban a gránát.” A végső vereségről ír, de fellobbanó életösztöne, beletörődve a megváltoztatha- tatlanba, egy másfajta továbbélésben reménykedik. „Most kezdődik minden, nincs semmi veszte, I Lobog a cingár láng a világvégi fagyban. ” A versciklus záró darabja, a „Dal a semmiről” már nem viaskodás a halállal, egy egész világ elpusztulásának látomása. Utána már csak - az onnan túlról jött - üzenetek olvashatók: „Sötét jövőt ígérő bolygó együttállás IA csillagjós egén... ” Majd a mai magyar líra legszebb szerelmes verse, a „Zsoltár” következik, feloldásként, mint végső üzenet, melyben még egyszer végigéli sűrítve az élet iránti vágyat és szerelmet, magasztosan, mégis profánul, természetesen. A kötethez méltó a Kass János tervezte sötét ünnepélyes borító és az illusztrációk. Knox szinte „összekoccantak a molekulák”, a színészkirály a pódiumra lépett, és halk, rekedtes hangon megszólalt: „Itt ülök csillámló sziklafalon.” Azok a húszévesek, akkor még csak sejtették, hogy az emlékbe évtizedek múltán is beleborzonganak majd. S mikor azt hitték, már mindent tudnak a költőről, ismerik valamennyi sorát, nagy verseit is kívülről fújták, akkor jött Berek Kati, és elkezdte a Töredékeket. Sírta, sikoltotta, hadarta, suttogta, magyarázta. Félrebillentette a fejét, kesernyésen elmosolyodott, és azt mondta: „mert megoszlik, mint az egy-élet / az egy igazság maga is.” Azok a húszévesek akkor rádöbbentek: valami nagy baj van a világgal. Aztán „az idő lassan elszivárgóit”. Megtört a régi húszévesek szeme csillogása, a lelkek kapui bezárultak, de József Attila ma is az övék. Ülünk barátaimmal a billegő, szálkás pádon egy mesebeli présház előtt a badacsonyi szőlőhegyen. Perzsel a nyár, apró fürtöket dajkálnak odalent a százéves tőkék. Lábunk alatt a zöldellő hegyoldal a Balatonba fut, az asztalon, karcsú poharakban kéknyelű, s mi József Attila-verseket mondunk. Közösen, emlékezetből rakjuk össze a sorokat. Memóriagyakorlat a lakatlan szigeten. Az egyik versszaknál elakadunk. Hiányzik fél sor, senkinek se jut eszébe. Megvan az egész vers, csak az a pár szó hibádzik. Nem kérünk segítséget, nem telefonálunk senkinek, várunk, beszélgetünk, újratöltjük a poharakat. „Nincs alku”! - kiált fel egyszer csak valaki úgy félóra múlva. Ebben maradunk A sor másik felét már ki-ki magában teszi hozzá. Ferenci Zsuzsa József Attila Könnyű emlékek... Könnyű emlékek, hova tűntetek? Nehéz a szívem, majdnem zokogok. Már nem élhetek meg nélkületek. Már nem fog kézen, amit megfogok. Egy kis játékot én is érdemelnék - libbenjetek elő, ti gyönge pillék! Emlékek, kicsi ólomkatonák, Kikért annyit rimánkodtam én s akiknek egyengettem szuronyát - törökök, búrok, gyűljetek körém! Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben! Nehéz a szívem. Védjetek meg engem! 9 2004. április
