Ferencváros, 2003 (13. évfolyam, 1-12. szám)
2003. március / 3. szám
Március tizenötödike szimbolizálja számunkra a szabadságot, a függetlenséget, az egyéniség és a másság elfogadására irányuló törekvést, harcot. Harcot, mert még a XXI. században is csak küszködve tanuljuk, miközben közösségben szeretnénk élni ember- társainkkal, legalább Európában. Nemrégiben Írországban töltöttem néhány hónapot. Ott tapasztaltam meg először, milyen jó, amikor sokszínű a világ, amikor valódi nyíltsággal fordulnak az emberek egymás felé. Nem számít, hogy kínai, ír, pakisztáni, román vagy magyar. Nem a származás, f az anyagi helyzet vagy a társadalmi hovatartozás döntik el a lehetőségeket. Hosszú még az út, míg a kívül kivívott szabadságból egy tényleges, belső szabadság megszületik. Amikor egy egész nemzet belülről is szabad. Azonban mindig akadnak olyan emberek, akiknek van bátorsága, képessége a belső szabadságra, szinte független a külső körülményektől. Ilyen emberek lehettek a márciusi ifjak: lelkesek, elszántak, belülről vezéreltek. Ilyenek voltak a reformkor bizonyos nemesei is, méghozzá a XIX. sz. elején, amikor a tradíciók sokkal erősebben éltek, mint manapság. A magyar történelemnek ez a korszaka sok „csodálatos elmét” produkált, akik minden véleménykülönbségük ellenére valójában ugyanazon végső célokat kívánták megvalósítani. A döntő pillanatban ezek az emberek képesek voltak összefogni egymással, ahogyan Széchenyi is 1848. március 14-én végül is összefogott az ellenzék vezetőivel, elsősorban Batthyány Lajossal, de rajta keresztül Kossuthtal is, minden nézetkülönbségük ellenére. 1848 harc volt a polgári haladásért és a nemzeti függetlenségért. Aki márciusban a küzdelmet vállalta, azért tette, mert ezt is, azt is szükségesnek és kívánatosnak tartotta. Nyilvánvaló, hogy polgári haladáson, nemzeti függetlenségen is szükségképpen mást értett az, aki meg akarta őrizni, át akarta menteni az arisztokrácia vezető szerepét, és megint mást az, kinek - mint Petőfinek - már 1847-ben az volt a jelszava: „Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!” . Az út hosszú volt a '48-as forradalomig, de magához a tetthez éppen erre az ifjúi hevületre volt szükség azért, hogy az elmékben ne a másság, hanem az azonosság győzedelmeskedjék. Bár, mint tudjuk, az 1848/49-es szabadságharc elbukott, és a forradalmi időszakot az ellenforradalom nyílt diktatúrája, az abszolutizmus követte, mégsem lehetett elsöpörni azt, ami már megtörtént, mert egy egész nép szívében ott élt a szabadság iránti vágy, mint amikor a február végi napokon egyre türelmetlenebbül várjuk a tavaszt, és napról-napra melegebbnek véljük a Nap erejét. így várták a márciusi „i jak” is jóval a szabadságharc bukása után is a nemzet új tavaszát, és így várja az ember évről-évre az első tavaszi napot, amíg csak él. „Ne félj szívem,derülj, vigadj Szegény bús rabmadár Nem örök a hó sem a fagy: Fogságod majd lejár. Majd a legelső napsugár Kinyitja ablakom: Kiröpülök mint a madár És járok szabadon.” /Vajda János, 1860./ Koiin Dóra „...Feleseltél a másvilággal” A hölgyek évszázadokon keresztül küzdöttek azért, hogy a férfiakkal egyenlő feltételek mellett vegyenek részt a társadalomban, így a nőnap története is arra az időszakra nyúlik visz- sza, amikor még csak az urak rendelkeztek választójoggal. Mára, amikor hazai viszonyaink között megszokottá vált, hogy a nők a teljes munkaidő letöltése után háztartást vezetnek, gyereket nevelnek, politizálnak és választanak, kissé megfakult a nőnap ünnepe. A nőmozgalom értelemszerűen - többnyire - összeforrt a munkásmozgalom történetével és ez is hozzájárult ahhoz, hogy háttérbe szorult eredeti értéke. Most egy rövid, történeti áttekintéssel emlékezünk meg e tavasz eleji ünnepről. A francia forradalom idején a nők is általános választójogot követeltek maguknak. 1857. március 8-án a textil- és ruhaipar női dolgozói New York utcáin tüntettek követelve a munkához való jogot és az emberibb munka- feltételeket 1866 A Nemzetközi Munkásszövetség első kongresszusa határozatot fogadott el a nők hivatásszerű munkavégzéséről. Ezzel nyíltan kétségbevonta azt az általános nézetet, hogy a nők kizárólag a háztartásban vállalhatnak szerepet. 1889 Clara Zetkin július 19-én Párizsban, a II. Intemacionálé alakuló kongresszusán megtartotta első beszédét a nők társadalmi problémáiról. Hirdette az anyák és a gyermekek védelmét, és a nők jogát a munkához. 1899 Hágában, Hollandiában egy női konferencia jelentette a háborúellenes mozgalom kezdetét, mely a XX. században teljesedett ki. 1909 Amerika szocialista pártjának határozata szerint február 28-án szerte az Egyesült Államokban megtartották az első Nemzeti nőnapot. A nők 1913-ig február utolsó vasárnapján ünnepelték ezt a napot. 1910 A Koppenhágában egybegyűlő Szocialista Intemacionálé alapította meg a Nőnapot és tette nemzetközivé. Tiszteletadás volt ez a nők jogaiért küzdő mozgalom előtt és segítséget nyújtott az egyetemes női választójog kivívásához. A17 országból érkező több mint száz résztvevő között volt az a három nő is akiket elsőként választottak meg a finn parlamentbe. 1911 Az előző évben, Koppenhágában hozott döntés értelmében a Nemzetközi nőnapot első alkalommal Ausztriában, Dániában, Németországban és Svájcban ünnepelték meg március 19-én. (Kevesebb, mint egy héttel később New Yorkban a tragikus „háromszög-tűz” több mint 140 munkáslány, többségükben olasz és zsidó bevándorlók életét oltotta ki. Ennek az eseménynek jelentős hatása volt az Egyesült Államok munkatörvényeire. A tragédiához vezető munkakörülmények a Nemzetközi nőnap későbbi ünnepein többször felidézték.) 1913-1914 Az orosz nők ismét február utolsó vasárnapját választották, hogy „kenyérért és békéért” tüntessenek. Négy nappal később a cár lemondásra kényszerült és az ideiglenes kormány megadta a nőknek a szavazás jogát. Ez a történelmi vasárnap az Oroszországban akkor használt Juliánusz naptár szerint február 23-ára esett, az általában használatos Gergely-naptár szerint viszont március 8-ra. E korai évek után a nemzetközi nőnap új, globális dimenzióra tett szert mind a fejlett, mind pedig a fejlődő országokban élő nők számára. Az egyre növekvő nemzetközi nőmozgalom, meíyet az Egyesült Nemzetek négy globális női konferenciája (1975 Mexikóváros, 1980 Koppenhága, 1985 Nairobi, 1995 Peking) segített abban, hogy e megemlékezések gyűjtőpontként szolgálhassanak a nők jogait, valamint a politikai és gazdasági életben való részvételüket követelő összehangolt erőfeszítésekben. Az Egyesült Nemzetek kevés olyan ügyet karolt fel, ami intenzívebb és szélesebb körű támogatásra lelt volna, mint a nők egyenlő jogainak kivívása és védelme. Az 1945-ben San Francisco-ban aláírt ENSZ charta volt az első olyan nemzetközi egyezmény, ami a nemek közötti egyenlőséget alapvető emberi jogként kiáltotta ki. - do Ferencvárosi 9 Folytatás a 8. oldalról
