Ferencváros, 2003 (13. évfolyam, 1-12. szám)
2003. augusztus / 8. szám
No comment! egy halom ruhával, hogy nézze át, kell-e neki valami. Mire fel megsértődött, hogy ugyan, miért dobom ki azon pompás kis modelleket, amelyeket tőle kaptam, pusztán csak azért, mert az ő szekrényében már nem fértek el. Átnézte a hegynyi rongyot, gondosan kiválogatva egykori cuccait, plusz vagy nyolc mellényt. Elképesztő, hogy évtizedes barátságunk alatt mennyi mellényt halmoztunk fel, mondhatni szabályosan mellényfüggők lettünk. Ennek látványosan véget kell vetni - határoztuk el, és kegyetlenül megrostáltuk a ruhatárunkat. Mivel azonban nem szeretünk herdálni, főleg mellényt nem, a feleslegesnek ítélt ruhákat felajánlottuk a közeli a téren lakó hajléktalan triónak. A trió - amely egyébként újságot kínálgat a kereszteződésben várakozó autósoknak - roppant megörült az ajándéknak, mert mint mondották, eme tevékenységükben nem hátrány az ápoltabb megjelenés. Egyszóval: sok más mellett egy csomó egykor kedvenc mellénnyel lettek gazdagabbak. Jó érzés volt adni és örömöt szerezni. Ámde! Pár nap múltán fel akartam venni jelenleg kedvenc piros farmermellényem. Sehol sem találtam, ellenben hazafelé menet megláttam a kereszteződésben a trió hölgytagján. A mellényem! Hogy kavarod- hatott a kidobandók közé? Kicsit nagy A volt, kicsit lötyögött, de lezser tartást adott. A szép, piros mellényem! Milyen büszkén viseli az a nő... Jaj, reménytelenül kicsinyes tud lenni olykor az ember lánya! Mert örülök én, hogy örül, naná, de nem telik el nap, hogy a kereszteződésben ne fogna el a végtelen birtoklási vágy, s ne gondolnék arra, hogy az ott tulajdonképpen az én piros mellényem. Mentségemre legyen mondva, az is átfut ilyenkor az agyamon, hogy minek nekem ekkora mellény? Sürgősen - vissza a feladónak! Naponta kétszer is felnyitom a levélszekrényemet: hivatalos levelet várok... Aztán vidékre utazom... Mikor visszaérkezem, két értesítést is találok. Na végre. Megyek a postahivatalba. A metróból kiszállva: fel a lépcsőn, le a lépcsőn, majd ismét fel a lépcsőn. így lehet csak a túlsó partra jutni, itt ilyen az aluljáró! Az egyik ablaknál megkapom az egyik levelet - a másikat nem. Azért újra sorba kell állni... Igenám, de kiderül, hogy azt már...: visszaküldték!!! És ez nem az első eset.- Tíz nap elteltével visszaküldjük - mondja a postás hölgy.- Hét napon át vidéken voltam - magyarázom a hölgynek, szombat-vasárnapot is beleszámítva, tegnap megjöttem, az a nyolcadik nap, és ma itt vagyok, ez a kilencedik (a munkaszüneti napokkal együtt). Akkor hát... - Jó lenne tisztázni a dolgot, hiszen napnál is világosabb, hogy itt valami nincsen rendjén... De mögöttem türelmetlenek a sorban állók. így hát nem marad más hátra, mint megkérdezni a nagyobb nyilvánosságot: ki érti ezt? (YR) Csúcsforgalom. Forró benzingőz. Pattanásig feszült idegek a pénteki délutáni körút pokoli melegében. Szinte mindenki mindenkinek mutogat valamit, a kevésbé vehemensebbek dudálgatnak. Az össznépi hangulathoz képest a barátnőm igen megfontoltan vezet, ráadásul jól. Sűrűn pillog a tükörbe, s nem a sminkjét vizslatja. Mögötte tiszteletet parancsoló járgány toporzékol, olykor úgy tűnik, menten berobban az utastérbe, ahol két kisgyerek ül beszíjazva, és kisebb-nagyobb sikoltozásban törnek ki, valahányszor a másik autó elsodorni, eltaposni látszik minket. A gyerekek rémüldözését jól látják a nyomunkban haladók. Hátranézek. Három, a legnagyobb jóindulattal is csak suhancnak látszó emberi erőforrás sietne valahová. Sietségüket jelezhetnék másképp is, de legnyomósabb eszköznek a gázpedált tarják. Aztán egy pillanatra fellazul a tömött sor, mi indítunk, de indít a nyomunkban haladó is, méghozzá padlógázzal. Balra kivág, indexe nyilván nincs, vagy ha van, bent feledte a tanulmányi osztályon. Vagy nem is volt neki. Minek? Szinte elviszi a volán felöli visz- szapillantó tükröt, majd - természetesen - szintén irányjelzés nélkül Forma-1-es stílben jobbra kanyarodik, és csikorgó kerekekkel átszáguld a zebrán, szlalomozik keveset, s a kipufogójából feszálló gázfelhőn át ricsajos délibábként tovatűnik. Miközben megkönnyebbülünk, hogy elkerültük az ütközést, ujjaink intemacio- nális jellé rendeződnek. De már nem látják. Kár. Mert nem egyszerű suttyók voltak. Hanem rendőrök, rendőrautóban. Posta Ügyfélbarát Postát - adta ki az ukázt a cég vezérkara. Persze vezényszóra lehetetlen elvárni a változást. Naponta tapasztaljuk, hogy ez nem igazán sikerül. Többnyire kevesebb ablakot nyitnak ki a kelleténél, közben sokan a háttérben beszélgetnek, míg minket a guta üt meg. Aztán arra is van példa, hogy a „postáskisasszony” az orrunk előtt húzza össze a függönyt és közli, mára befejezte. Ám azért akad - talán több - olyan ’’hivatal” is, ahol megfontolták a kérést, és valóban segítenek az ügyfélnek, duzzogás helyett mosolyogva. Kerületünkben: a Tűzoltó utca és a Ferenc körút sarkán. A jó kedvet azonban helyenként mégis elrontják. Még ott is. Ha ajánlott küldeményt kapunk, bizony lehet arra példa, hogy a cél előtt csúszunk hátra és várunk újabb negyedórát, ugyanis a postás nem hátul adja le a kéz- besítetlen „anyagot”, hanem besorol elénk a többtucat cetlivel, csomaggal, miegymással. Mi csak bosszúsan olvassuk az ablakon: „Tisztelt Ügyfelünk! Tájékoztatjuk Önöket, hogy a kézbesítőket soron kívül szolgáljuk ki. Szíves megértésüket köszönjük.” Önök értsék meg, hogy a fentiek miatt nem nekünk kellene tovább várakoznunk! s.zs. 2003■ augusztus
