Ferencváros, 2003 (13. évfolyam, 1-12. szám)
2003. július / 7. szám
Devich Sándor közel hatvan éve ferencvárosi, harmincöt éve Ráday utcai lakos. Habitusára jellemző, hogy a szólista karrier helyett mindig az együttmuzsikálást részesítette előnyben. Bár huszonöt év után úgy gondolta, hogy váltani kell, egykori muzsikus társaival ma is jóban van. Alkalmanként, ha négy muzsikusnál többre van szükség, szívesen brácsázik.-Amikor édesapám a Képzőművészeti Főiskolára került, itt lakott a Ráday utcában, abban az épületben, amit akkor Szent Imre kollégiumnak hívtak és ma is kollégium. Édesanyám is itt tanult az Iparművészeti Főiskolán, ami akkor még az Iparművészeti Múzeum épületében volt. Azután apám Szegeden kapott állást, ott éltünk a háborúig, majd följöttünk a fővárosba. Ferencvárosiak úgy lettünk, hogy apám egyik barátjával találkoztunk, és amikor megtudta, hogy nincs lakásunk, felajánlott maguknál egy szobát a Lónyay utcában. Kiderült, hogy jó néhány barátunk lakik a környéken, akiknél szintén eltölthettünk egy kis időt. Ahol azután meggyökeresedtünk, az a Lónyay utca 20. volt (később, 1953-tól 90-ig Szamuely utca). Már Szegeden tanultam zongorázni, de az ottani lakásunkat a háború idején kifosztották és a zongoránk se maradt meg. Egy nap apám beállított két kis hegedűvel a testvéremnek meg nekem. Az itteni zeneiskolában, a Knézich utcában neves család tagjától, Magyari Margittól tanultam. Viszonylag későn, tizenegy éves koromban kezdtem, de ennek megfelelően gyorsan haladtam. A tanárom már egy év után magasabb szintre küldött, így átkerültem a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolába, a Lónyay utca elejére. Zipemovszky Mária tanárnő rögtön felvett, majd tovább vitt magával a Konzervatóriumba, a Semmelweis utcába. Családot is a Ferencvárosban alapítottam. Feleségemmel úgy ismerkedtünk meg, hogy a szüleitől érettségi ajándékként azt kapta, hogy Eperjesről Budapestre jöhetett, meglátogatni az itteni rokonságot. Később elmesélte, hogy amikor meglátta a Szamuely utca névtábláját, rögtön az jutott az eszébe, hogy ha neki ebben az utcában kéne laknia, inkább hazamenne Eperjesre. A véletlen úgy hozta, hogy néhány hétre rá megismerkedtünk, és egy év eltelte után beköltözött hozzánk, a Szamuely utcába, a szüleim lakásába. Első két gyermekünk is ott született. Azután kicsinek bizonyult az általunk lakott egy szoba, és sikerült a lakást nagyobbra cserélnünk. Azóta a Ráday utcában lakunk. Családi indíttatás- Édesapám a háború után képrestaurátor lett a Szépművészeti Múzeumban. Egyéb megbízásokat is kapott, így ő restaurálta a Bakáts téri templom apszisának freskóit. Az ötvenes években a Szamuely (Lónyay) utcai lakásban egy kis kultúrsziget alakult ki nagyszerű mesterekből. Állandó vendégünk volt Szőts István filmrendező, aki képes volt órákon át hallgatni, amint „vezényelek”. A Rózsavölgyi Zeneműboltba jártam és fillérekért vettem partitúrákat, apám pedig minden hónapban vásárolt egy zeneművet, ami akkor még három, vagy négy bakelit lemezből állt. Ezek a Beethoven szimfóniák, Mozart, Csajkovszkij, Brahms darabok a zenei anyanyelvemet képezték. Kitettem a partitúrát, föltettem a lemezt és úgy dirigáltam. Volt egy kis pálcám is hozzá, amit úgy szereztem, hogy bejártam a Székesfővárosi Zenekar (a későbbi ÁHZ) próbáira nyaranta. Egyszer éppen Ferencsik János dirigált. Ahogy nagyot suhintott, letört egy darab a pálcájából. Rögtön kiszemeltem és a szünetben elkértem a „maradékot”. Devich Sándor 1935-ben született Szegeden, 1954 és 59 között a Zeneakadémián hegedű és zeneszerzés szakot végzett. 1957-től 1982-ig a Bartók Vonósnégyes második hegedűse. A kitűnő együttes 1964-ben megnyerte a Liége-i vonósnégyes versenyt. 1965-ben Liszt díjat, 1970-ben Kossuth-díjat, 1981-ben UNESCO-díjat és Kiváló művész kitüntetést kaptak. 1982 óta tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen kamarazenét. Gyakran vezényli a Zeneakadémia zenekarát. 1986-ban Bartók Béla - Pásztory Ditta díjat, ugyanabban az évben Kiváló Munkáért érdemérmet kapott. Számos cikke jelent meg a Muzsikában és a Parlandóban. A Zeneműkiadónál könyve jelent meg Mi a vonósnégyes címmel. Kamarazene-mesterkurzusokat tart itthon és külföldön egyaránt. Testvére, Devich János ugyancsak muzsikus, a Kodály Vonósnégyes csellistája volt negyedszázadon át. V*. a, Ferencvárosi 9 2003. l ypiipgii hü iJMpraFi1 ii^ i ml\) m lirni 11» -M EM Gyakran járt hozzánk Weiner Leó órát adni, ha valamiért nem tudott az otthonában fogadni bennünket. Sokszor megfordult nálunk Tátrai Vilmos, Zathureczky Ede. A képzőművészek közül Ferenczy Béni, Borsos Miklós, valamint Barcsay Jenő, aki apám egyik legkedvesebb barátja és kollégája volt. Pécsi Sándor színész úgy lett a család barátja, hogy egy darabban képrestaurátort játszott. Apámtól leste el a műhelymunka fortélyait. Ezek az emberek a művésszé válásomban fontos szerepet játszottak. Pusztán attól, hogy hallottam, amiről beszélgettek, láttam a lelkesedésüket és műveltségüket, tágult az érdeklődésem. Feleségem is zenésznek készült, a Kassai Konzervatóriumba járt, mielőtt átjött, de a muzsikálást abbahagyta, és nyelvtudását fordítóként kamatoztatta. Gyermekeink is itt tanultak zenét a Bakáts téri zenei általánosban. A fiam itt kezdte zongorával a zenei tanulmányait, de végül a klarinétot választotta. Nagyobbik lányom maradt a zongoránál, a kisebbik rögtön hegedűvel kezdte, mert azt akarta csinálni, amit az apja. Ő nem lett muzsikus, német és holland szakot végzett az egyetemen, de most is szívesen hegedül. Kamarazene- Mindig kamarazenész akartam lenni, sohasem szólista. Huszonöt évig játszottam a Bartók Vonósnégyesben. 1982-ben kiváltam és azóta tanítok a Zeneakadémián. Fő hivatásom a kamarazenélés. Ez egy olyan műfaj, ahol külső segítség, karmesteri irányítás nélkül két, három, négy, vagy több zenész együtt játszik erre a célra megírt muzsikát. A vonósnégyes (két hegedű, brácsa és cselló) a kamarazene kikristályosodott formája. Ennek szenteltem az életemet. A Bartók Vonósnégyessel sokat utaztam. Ha nem is voltam mindenhol, a világnak azt a részét bejártam, ahol európai klasszikus zenét játszanak. Dobrovits Orsolya - Sziklai István