Ferencváros, 2003 (13. évfolyam, 1-12. szám)

2003. április / 4. szám

József Attiláról, a költészet napján A költészet napja nem véletlenül van Magyar- országon, hiszen olyan nagy költőkkel büsz­kélkedhetünk, kiknek alkotásai a legjobbak közé tartoznak a világon. Talán a bús, boron- gós magyar lélek, s a magyar nyelv gazdagsá­ga az oka ennek. Tény, hogy kevés olyan vers született a földön, mint amilyeneket József Attila alkotott. Persze sok más poétát megem­líthetnék még, de József Attila itt élt sokáig a Gát utcában. Költészete teljesen egyedülálló. A lélek leg­mélyéből törnek fel szavai, onnan, ahol jelen van minden ősi „tudásunk” a világegyetemről, onnan, ahol gyakorta találkozunk Istennel vagy Istentől elhagyatva, a legmélységesebb szomorúsággal. József Attilával kapcsolatban gyakorta jut eszünkbe, hogy a költő pszichiátriai kezelés alatt állt. Tény, hogy komoly pszichés zava­rokkal küzdött, de sokan ezeket a zavarokat túlmisztifikálják, sőt őrületnek titulálják, vagy ahogy akkori pszichiátere, skizofréniának te­kintik. Azóta sokat fejlődött a pszichiátria, és ámyaltabbak a pszichés betegségekről felállí­tott diagnózisok; de nem is ez a lényeg. A lé­nyeg inkább az, hogy József Attila nagyon so­kat szenvedett, de sohasem lépett át a homály­ba, nem lépte át a jótékony öntudatlansághoz vezető küszöböt, pedig gyakran józan ésszel a legnehezebb kitalálni a lélek útvesztőiből. „Ha majd egész valómmal kacsintok ne mutassatok öklöt, úgysem látom A semmiből vissza ne rántsatok” A sors furcsa fintora, hogy éppenséggel a sok küzdelemből és fájdalomból volt képes csodát alkotni. A költőnek nehéz és szegény gyermekkora volt. Ennek ellenére önerőből tanult, és már 17 éves korában jelentek meg versei: „Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam” - hja önéletrajzában. Utolsó össze­roppanásán kívül, amikor öngyilkossága előtt hosszú időre szanatóriumba került, rövid idő­szakoktól eltekintve, tevékenyen élt és alko­tott. Igazából a közelebbi barátai sem tartották súlyosnak a költő állapotát. Fejtő Ferenc azt REVANS A NEMZETIBEN Tánc, amióta világ a világ, létezik. Az ősidők­ben az emberek a tánc segítségével is kommu­nikáltak egymással, hiszen a közösséget leginkább összetartó szertartások egyike a tánc volt, ahogy még manapság is őrzi ezt a szerepét. Ha még korábbra, az emberi társadalom kialakulása előtti időkre megyünk vissza, már ott is felfedezhetjük a tánc alapjait a fejlettebb állatok viselkedésében, gondoljunk a nász­táncra például. Tánc az is, ahogy a kutyánk megpróbál kom­munikálni velünk, és képes is arra, hogy csak mozgása és mimikája révén közölje velünk az érzéseit. Tulajdonképpen a mimika is egyfajta tánc, az arc tánca. A tánc ősi és ösztönös kifejezési forma, amely nagyon mélyen őrzi egy nép kultúráját Magyarország mindig híres volt táncha­gyományairól az egész világon.. Ahhoz, hogy megőrizhessük ezt a hírnevet, nagyon sok feladat vár a mai táncosokra, mivel úgy kell megőrizniük és népszerűsíteniük a tánchagyományokat, hogy azok a mai emberek számára is visszaadják a tradicionális korok mondanivalóját. Román Sándor és társulata, az Experidance ezt a célt tűzte maga elé. Népszerűsíteni a ma­gyar tánchagyományokat úgy, hogy azt az ere­deti környezetéből kiemelve a legmodernebb nemzetközi technikákkal ötvözi. Legújabb előadásuk, a Revans, a Nemzeti Színházban tekinthető meg. A Revans alapja Fazekas Mihály meséje,a Ludas Matyi, melyet mindnyájan jól ismerünk. Az igazságtalan büntetés miatt a gazdagon bosszút álló szegény ember története ősidőktől fogva ismert a világ nép- költészetében. Az alap tehát a Ludas Matyi és a néptánc, de az előadás rengeteg műfajt felvonultat, még akrobatikus rock and rollt is láthatunk. Mindez az előadást rendkívül látványossá és szórakoztatóvá varázsolja, melyhez hozzájárul a sokszínű zene is. Dunántúli, felvidéki, erdélyi, szerb és bolgár dallamok keverednek, és megszólal Liszt Ferenc zenéje is, a finálé dalt pedig Kovács Ákos írta meg és adja elő, Román Sándor felkérésére. A Revansot a táncosok egy éve próbálják, naponta akár 12 órán keresztül is. Ennek eredménye, hogy egyetlen félrelépést vagy rossz mozdulatot sem láttunk tőlük, pedig még laikus szemmel is elképesztő az a teljesítmény, amit a táncosoknak, az amúgy mozgó színpadon, véghez kell vinniük. A Revans olyan mű, ami új műfajt teremt­het Magyarországon, és remélhetőleg külföldön is minél több helyre fog eljutni, hogy világszínvonalon népszerűsítse a ma­gyar kultúrát. K.D. mondja: „többször találtuk a költőt napokon át tartó, súlyos levertségben, de néhány nap után mindig felocsúdott, és a keserves állapo­tait, mint egy lidércálmot, elfelejtettük.” A hozzá az abban az időszakban a legközelebb álló ember, nagy szerelme, Flóra sem érzékel­te a költő állapotát annyira súlyosnak. József Attila 1937. február 20-án találko­zott Flórával először. A költő igen hamar tu­domására hozta iránta érzett szerelmét, a má­sodik találkozásuk alkalmával házassági aján­latot is tett. Flóra azonban nem viszonozta a költő szerelmét, és ezt tisztázta is vele. Talán ez volt az az utolsó csepp a pohárban, ami mi­att József Attila július elején, súlyos állapot­ban szanatóriumba került. Egész nyáron leve­leztek, és szeptember 3-án végül is Flóra igent mondott, azonban sokkal inkább barátságból és aggodalomból tette, mint szerelemből. Ezt József Attila is nagyon jól tudta. Augusztus 5- ei keltezésű leveléből ki is derül: „És ha már nem szeret úgy, mint egy férfit, azért lehet engem szeretni.” Valószínű, ez a nem igazán viszonzott szerelem tette végképp elviselhetetlenné számára az életet. A költő a magányból szeretett volna kitömi úgy, hogy érett férfiként gyermeket, családot vállal, és akkor jöhetett rá arra, hogy ez az út az ő szá­mára nem járható. Flórának írt búcsúlevele is erre utal. „Kedves Flóra, bocsásson meg nekem. Hiszek a csodában. Számomra csak egy csoda lehetséges, és azt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott. »Aztán mit sírsz, ha sorsunk írva van már!« Ezt Kosztolányi írta. Csókolom a kezét, és sok barátsággal, sze­retettel üdvözlöm. Köszönjük az almákat, én is ettem belőlük, jóllehet a gyerekeknek küld­te, s én bizony nem is kértem tőlük, csak el­vettem egyet. Attila” Kolin Dóra Ferencvárosi F<vtó: fütto Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents