Ferencváros, 2002 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2002. október / 10. szám
2002. október H áttér máig úgy hiszik, hogy valamiféle legimitá- cióhiányban szenvednek. Azt hiszik, hogy a demokratikus törvények biztosította legimitáción kívül szükség van történelmi érvelésre is. Ezt a gondolatmenetet - úgy tűnik - minden politikai irányzat elfogadja, és megpróbál a maga számára történelmi folyamatosságot biztosítani. Ennek kitűnő előképei vannak, hosszú évszázadokra visszanyúló hagyományai vannak az ilyen fajta historizálásnak a magyar történelemben. Az 1990 után hatalomra kerülő kormányok rendre bizonyítani akarták történelmi legimitációjukat, saját érdekeiknek megfelelően formálva a múltat. Ezek azonban nem esnek egybe a kollektív emlékezettel. így keletkezhet vita arról, hogy 1956 forradalom volt-e vagy szabadság- harc. Az egyik oldal azt mondja, hogy a forradalom a reformkommunisták terminológiája. A különböző elnevezések alkalmasak arra, hogy csoportok egymástól jól körülhatárolhatóan megkülönböztessék magukat. Ezzel népszerűséget, szavazatokat lehet szerezni.-A történész szempontjából van-e annak jelentősége, hogy szabadságharcnak vagy forradalomnak nevezzük az 1956-os eseményeket?- Örülök a kérdésnek. Az égvilágon semmilyen jelentősége nincs, hogy melyik elnevezést használjuk. A történész szempontjából az a fontos, hogy a szakma általános szabályainak megfelelően koherens összefüggésekbe tudjuk rendezni a történteket, és hogy ez az átlagember számára érthető legyen. Persze folynak erről terminológiai viták, de szerintem nincs jelentőségük. Egyébként mindkét elnevezés mellett szólnak érvek, nevezhető bármelyiknek vagy esetleg forradalomnak és szabadságharcnak is. A magam részéről azért nem nevezném szabadságharcnak, mert úgy ítélem meg, hogy ez a szó a magyar történelemben erősen foglalt. De meglehet, hogy a következő nemzedékek teljesen természetesnek fogják tartani, hogy két szabadságharc volt történelmünkben, még akkor is, ha méretükben nagy különbségek vannak közöttük. A XX. században mások voltak a körülmények, mint a XIX. század közepén. A mai pártok jellemzően abban is különböznek, hogy Nagy Imre vagy Mindszenty József szerepét emelik-e ki. Egyesek úgy vélik, hogy az akkori baloldali, párttag értelmiségiek, mások szerint fehér partizánok készítették elő a forradalmat. Az utóbbi években többször felmerült: kié 1956, vajon kik az események főszereplői és közöttük van-e helyük olyanoknak, akik a kommunista párt tagjai voltak. Ki volt Nagy Imre? A forradalom emblematikus fő alakja vagy egy közönséges kommunista, aki megpróbálta elszabotálni a forradalmat.- Jobb- vagy baloldali volt-e a forradalom?- Erről akkor nem volt szó. Az események olyan gyorsan követték egymást, hogy ez nem manifesztálódhatott. Ez a kérdés az ország nehéz helyzete miatt nem merült fel. Mindenki érezte, hogy az egység megbontása végzetes lehet. Az emberek ma legalább olyan tanácstalanok a forradalom megítélése szempontjából, mint a Kádár-rendszer idején, csak az okok mások. Ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy mi volt 1956-ban, akkor azt a választ fogjuk kapni, hogy forradalom volt, mások szabadságharcnak vagy népfelkelésnek mondják. Ezek a megoszlások azonban nem szignifikánsak, nem jellemzőek a különböző politikai csoportosulásokra. Azt, hogy ellenforradalom volt, csak nagyon kevés megcsontosodott kádárista vallhatja, illetve talán néhány tájékozatlan ember. Számuk elenyésző lehet. Ha azonban azt kérdezzük, hogyan történt, akkor előkerülnek a régi magyarázatok, hogy ez egy esély nélküli nagy heroikus küzdelem volt. Hogy az ország élén tehetetlen, bizonytalankodó emberek álltak, mint Nagy Imre. Ehhez egyetlen új elem társul 1989 óta: rengeteget beszélnek, de még többet hazudnak róla. A helyzet annyival bonyolultabb, hogy 1989 előtt az emberek pontosan tudták, hogy ki és miért hazudik, ma a pluralizmus viszonyai között ezt jóval nehezebb eldönteni. Időnként kevésbé rokonszenves öreg urak beszélgetnek a forradalomról a televízió képernyőjén, és rendkívül nehezen dekódolható a mondanivalójuk. Ebben persze az is benne van, hogy a társadalom hozzászokott az egyértelmű magyarázatokhoz, és most tanulni kell a sokféleség közötti eligazodást. Az jó, hogy 1956 megítélésében sokféle vélemény van, ez a szabad véleményalkotás jogát jelenti. Az kevésbé örömteli, hogy szinte egyetlen kérdésben sincs olyan egyetértés, amilyen az 1989-es újratemetéskor volt.- Ön szerint elképzelhető, hogy Nagy Imrére előbb-utóbb úgy fognak emlékezni az emberek, mint Széchenyire vagy Kossuthra?- Nem tartom valószínűnek, mert a XIX. századhoz képest olyan nagy a sokszínűség és a hőskép kialakulásának technikája is nagymértékben változott. Persze kizárni sem tudom, mert személyes sorsában minden benne van, ami hasonlóvá tehette volna őt a száz évvel korábbi történelmi alakokhoz.- Mi a személyes véleménye arról, ahogyan ünnepeljük a forradalom évfordulóját?- Azt gondolom, hogy a magyar ünnep- kultúra túlságosan formális. Mintegy előírás a pátosz. Benyomásaim szerint az emberek ezt nem nagyon szeretik, mégsem történt változás. Nem sikerül jókedvű ünnepeket szervezni. Sokszor hamisnak tűnik a méltóságteljes aura a tömjénfüstbe burkolt eseményeken. Túl sok a vigyázzállás, a kötelező meghatódás, beszédek vannak, de nincsenek beszélgetések. Talán egyszer kialakul egy újfajta, személyesebb élményt nyújtó ünneplés, de ennek még nem látszódnak a körvonalai. 28 Ferencváros
