Ferencváros, 2002 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2002. október / 10. szám
Háttér FORRADALOM ES KOLLEKTIV EMLEKEZET Beszédek vannak, nem beszélgetések A történelmi tényekkel emlékezetünk nem mindig esik egybe. Voltak idők, amikor a hatalom fontos dolga volt, hogy elhomályosítsa az emlékezetet, legitimitásának ez volt az alapja. Az elmúlt 46 év során többször változott, mit gondolunk és mit kell gondolnunk az 1956-os forradalomról. Újabban pedig a pártok magyarázzák különféleképpen a történelmi eseményeket. A Ferencvárosban kemény harcok folytak 1956-ban. A városrész az ellenállás egyik fontos harcálláspontja volt. Ezekrój a kérdésekről beszélgettünk a Tűzoltó utcában éló' Rainer MJános történészszel, az 1956-os Kutató Intézet igazgatójával. Kleer László * 4- Milyen szerepet játszott a Ferencváros az 1956-os forradalomban?- Itt voltak a legjelentősebb utcai harcok a nyolcadik kerület után. Több nagy létszámú felkelőcsoport működött a kerületben. Az Üllői út volt a tengelye a leghevesebb fegyveres összetűzéseknek az október 28-i tűzszünetig és a november 4-i második szovjet megszállásig. Valószínűleg az akkori két nagy munkáskerületből, a nyolcadikból és a kilencedikből verbuválódott a legtöbb harcos. A legnagyobb károkat is ez a két kerület szenvedte, főleg november 4. után, amikor a szovjetek tüzérséget vetettek be. A Tűzoltó utcai Angyal István csoportja körül politikai ambícióval rendelkező fiatalemberek is feltűntek. Angyal feltűnően balra állt az akkori közhangulathoz és a többi fegyveres csoporthoz képest. Angyal István afféle vallásosan hívő idealista kommunista volt, a demokratikus szocializmus lebegett a szeme előtt. Ebben a nézetében vezetőtársai is osztoztak. Fegyveres csoportok ritkán vettek részt a politikában, fegyverszüneti tárgyalások kivételével. Ezzel szemben Angyal felvette a kapcsolatot Nagy Imrével és más politikusokkal. Kádár Jánost fel akarta kérni a Tűzoltó utcai csoport tiszteletbeli parancsnokává. Őrséget adott az akkor még Kádár János és Nagy Imre nevével fémjelzett MSZMP alakuló gyűlésén. Angyal István fontos szerepet játszott a november 4. utáni szellemi ellenállásban, egészen letartóztatásáig. Harcoló csoportok tevékenykedtek a Mester, Tompa, Tűzoltó, Ráday utcákban és a Külső-Ferencvárosban. Sírok tanúskodtak a heves harcokról a Bakáts téren. Jelentős szerepet játszott a Tűzoltó utcai laktanya is, bár tevékenysége inkább a Corvin-közhöz kapcsolódott.- Az elmúlt 46 évben miképpen alakult az 1956-os forradalom megítélése, hogyan változott az idők folyamán?- Szerintem célszerű kettéválasztani a társadalom kollektív emlékezetét - ha van ilyen - és a Kádár-rendszer által a forradalomról kialakított képet. A hatalom az egyedül lehetséges értelmezést mint zsinórmértéket erőltette a társadalomra. A hivatalos és a kollektív emlékezet szemben állt egymással. Megítélésem szerint a kettő közötti eltérés 1989-90 után sem szűnt meg. Ma is más a forradalom hivatalos és társadalmi emlékezete. Az emlékezet változása szempontjából lényeges különbség, hogy az előző rendszer önmagát a forradalommal szemben határozta meg, ez volt legitimitásának alapja. A marxista-leninista terminológia szerint 1956-ban ellenforradalom volt. Az nem volt egészen világos, hogy az ellen- forradalom célja a Horthy-rendszer restaurálása vagy nyugati típusú polgári demokrácia megvalósítása volt-e. 1956 decemberében az MSZMP Központi Bizottsága az októberi eseményekről határozatot hozott, ellenforradalomként határozta meg, és ez a párt létezéséig érvényben volt, sohasem vonták vissza. Az újjászerveződő szocialista párt sok-sok bizonytalansággal és helyenként kínos hallgatással, de vállalta 1956-ot, mint a nemzeti múlt részét, annak pozitív szerepét. Források hiányában nagyon nehéz megmondani, hogy a társadalom miképpen gondolkodott az '56-os forradalomról. Közvélemény-kutatások erről nem készültek, az akkori sajtóban sem jelentek meg erről információk. Az 1980-as években végeztek belső felméréseket 1956 megítéléséről, de nem meglepő módon a kérdezettek többsége ellenforradalomnak tekintette az akkori eseményeket. A közvélemény-kutatókban a hatalom képviselőit látták. Alaposan feltételezhető, hogy úgy válaszoltak, ahogyan elvárták tőlük. Áttételes forrásokból, mint például az irodalmi alkotásokból, tájékozódhatnánk. De az '56-ra vonatkozó hallgatási tabut nem törték meg az írók. Talán éppen emiatt alakult ki az a vélekedés, hogy a magyar társadalom elfelejtette a forradalmat, mert elfelejttették vele. A forradalom utáni években egyszerű rendőri kérdés volt az emlékezés. Börtönbüntetést lehetett érte kapni, fiatalokat egy életre tehetett tönkre az ilyesmi. Később, a hatvanas években a Kádár-rendszer virágzásakor sem volt a forradalom beszédtéma. Ami a felejtést illeti, Mérey Ferenc pszichológus profesz- szor - aki maga is négy évet ült a forradalom után börtönben -, Freud után, nagyon találóan össznemzeti elfojtásról beszélt. Ez azonban nem azonos a felejtéssel, csupán a külső és belső körülmények miatt az egyének tudatalattijukba „lenyomták” emlékeiket. Ezt igazolja, hogy 1989-ben a tabu megszűnésekor döbbenetesen sok történet került napvilágra a forradalomról. 1992-ben szociológusok középiskolásokat kérdeztek, hogy a forradalommal kapcsolatos információik honnan származnak. Meglepő volt, hogy főként családon belülről származtak értesüléseik a történtekről. Az is kiderült, hogy a diákok egymással nem beszélték meg a családban hallottakat. A játékszabályokhoz hozzátartozott, hogy a forradalomhoz fűződő történeteket kifelé nem terjesztették. Feltehetően hasonló a viszony, mint a holocausthoz vagy a kitelepítésekhez. A családokban a történéseket már át nem élő generációkban is elevenen élnek az emlékek. A hosszú elfojtás miatt feltehetően sok dolog elhomályosult, kevés szó esik arról, hogy az erőfeszítések, a küzdelem megérte-e. Gyakran abban a színben tűnik fel a forradalom, hogy a heroikus küzdelem, az összefogás szépsége ellenére eleve kudarcra volt ítélve az ellenállás. Az összképet sok tekintetben eredményesen erodálta a Kádár-rendszer. Szerepet játszik az is, hogy a társadalom elfogadta, a kalkulálható előnyökért, a szerény mértékű, de folyamatos gyarapodásért cserében kiüríti a politikai szférát, ezen a területen nem tekinti magát egyenrangú partnernek. A régóta rogyadozó Kádár-rendszerre az utolsó csapást saját múltja jelentette 1989-ben. A múlt mint sarokkő dőlt ki és nyomta agyon a rendszert. Ennek szimbolikus pillanata Nagy Imre újratemetése volt. Ä katartikus pillanatok azt jelentették, hogy mintegy összeér az új Magyar- ország, a hivatalos és társadalmi emlékezet egybeesett. A megrendítő újratemetés azonban nem szól a forradalomról, a politikáról, sokkal inkább erkölcsi értékei voltak.- Nevezhetjük ezt a társadalom közös nevezőjének? — Igen, szerintem minden drámai történelmi esemény nyomában ez történik. Az 1848-as forradalomról is van egy nagy felfelé ívelő történelmi képünk, aminek a végén azonban Világos áll, kivégzőosztagok és elnyomás. A Nagy Imre-temetés után volt rá lehetőség, hogy a kollektív és a hivatalos emlékezet megegyezzen. Nem így történt. Feltehetően azért, mert a demokrácia vezetői Ferencvárosi 27 2002. október
