Ferencváros, 2001 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2001. október / 10. szám
Háttér Lyuk a trikolóron Beszélgetés Gerő András történésszel, egyetemi tanárral '48-ról és '56-ról Garamvölgyi Katalin- Ön azt mondta egy kerekasztal beszélgetésen: a magyar politika egyik nagy tragédiája a 20. században, hogy mindenki azt hitte, valamit folytatni tud... Ez nem vezetett sikerre, viszont a kudarcainkat rendre megismételtük.- Két probléma azonnal adja magát, az egyik: a magyarok szeretnek azon töprengeni, honnan is lehetne folytatni a történelmet. A kézenfekvő válasz az lenne, hogy a történelmet onnan lehet folytatni, ahol éppen tart. A mai napot a tegnapiból. Ezzel szemben - és ez a rendszerváltás után nagyon élesen kiderült - voltak, akik úgy gondolták, hogy 1944-től lehetne folytatni a történelmet, voltak, akik 1947- től, megint mások 1956-tól, tehát ilyen időn kívüli játékokkal teltek az évek. Ez azzal függ össze, hogy az emberek nem akartak szembesülni a felismeréssel: nincs alternatívájuk, nem lehet az időben szabadon ugrálni. A másik az említett kudarctörténet: mivel sokan nem tudatosították magukban, honnan is lehetne folytatni a történelmet, ezért belefutottak a kudarcokba. Hadd mondjak egy példát: a magyar nacionalizmus 1867 óta, amikor utoljára tudott megegyezést elérni, s garantálni az akkori Nagy-Magyarország területi épségét, minduntalan kudarcot vall. A két világháború közti kudarcsorozatnak épp az volt az oka, hogy azt hitte, visszahozhat 1918 előtti állapotokat. Ebből az is következik, hogy ez a kudarcra orientáltság nem valami magyar genetikai adottság, inkább önismeret hiányára vall, amit Márai Sándor úgy fogalmazott meg: az tenné a legnagyobb jót a magyarokkal, aki egyszer elhitetné velük, hogy akkorák, amekkorák... Hozzátenném: és elhitetné velük, hogy ott vannak, ahol vannak.- Van erre remény?- Persze. Eléggé kettősen látom a dolgot. Az ország társadalmának története ugyanis messze nem egyenlő a magyar politika történetével. A politika szinte mindent elrontott, amit el lehetett rontani, és semmit nem javított meg, amit meg lehetett volna javítani. Ezzel szemben a magyar társadalom rendkívül életképes. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy ha az ország huszadik századi politikai kataklizmáit nézzük, akkor itt egy jószerivel tönkrement országot kéne látnunk, ezzel szemben Magyarország egyáltalán nem az. A rendelkezésekkel szemben az emberek mindig is úgy gondolkodtak, miként lehetne másképp csinálni a dolgokat a hivatalos szabályok mellett, alatt.- A nagy nemzeti kudarcoknak, mint 1849 és 1956, van bizonyos örökségük. Fontos eldönteni például, hogy közösséget vállalok-e ezekkel. Volt-e közösség- formáló erejük a kudarcoknak?- A kudarccal kezdeném. Az, hogy egy történelemben mi a kudarc, az értelmezéstől függ. Kérdésével 1848-49-et kudarcnak értelmezte. Az én megközelítésemben ez levert forradalom és szabadságharc volt, amely rengeteg olyan dolgot eredményezett és gyökeresített meg ebben az országban, amit a „leveretés" ellenére sem lehetett többé elvenni: megszűnt például kilencmillió ember jobbágyi függősége; az ország népe eldöntötte, hogy nemzeti azonosságpontja a piros-fehér-zöld. Hiába bukott el a szabadságharc, Kossuth a nemzet apja lett - le lehetett váltani a kormányzóságról, el lehetett üldözni, de a lel- kekből, a folklórból nem lehetett kiirtani. Nem is olyan egyértelmű a kudarc, ugye? 1956-tal más a helyzet. '56 a maga szimbolikus világában - nem véletlenül - 1848-hoz nyúlt vissza, gondoljunk csak a Petőfi-körre, a Kossuth-címerre, a nemzetőrségre. Jószerivel '56 egyetlen saját szimbóluma a lyukas zászló, amelyen a lyuk helyére a Kossuth-címer került volna. Kétségtelen, ez a levert forradalom is kudarc, csakhogy Magyarországon soha nem tudott volna olyan mértékben meggyökeresedni a demokrácia iránti igény, ha nem lett volna '56. Ami kérdésének második felét illeti, hogy ez milyenfajta közösségre ösztönöz, én azt hiszem, a magyarok nagyon ambivalensek. Egyfelől történelmi tapasztalatuk, amire már utaltam, hogy elrontott politika alatt kell élniük, s ez sokakat arra indít, hogy a maguk útját járják, s ne egyfajta kollektív szerveződésben, közösségi világképben képzeljék el az életüket. Másfelől ezek a forradalmak nagy közösségi vállalkozások voltak, s ily módon tudtak valami közösségi áttörést produkálni. Azt hiszem, mindkét aspektus megtalálható az emberekben.- Hasonlítsuk össze '48-at '56-tal!-Az ünnep kiemelt, jeles nap a társadalom, a kultúra életében. Március 15-e a modem értelemben vett magyar nemzet első világi ünnepe volt, a nemzet választotta. (Zárójelben jegyzem meg: nem vagyok biztos benne, hogy ha a szabadság- harc győzelemmel végződik, akkor is ezen a napon ünnepelnénk, s nem pedig április 14-én, amikor is Debrecenben elfogadták a függetlenségi nyilatkozatot). Az első, az 1860-as tüntető márciusi megemlékezésen meg is öltek egy diákot, vér folyt, s ezáltal szentté vált ez a nap, azóta sajátos folytonosság ez az ünnep a magyar kultúrában, az egyetlen olyan nemzeti ünnep, amelynek személyre szóló szimbolikája van - a kokárda. '56 más. Egy nemzet csak egyszer tud ilyen össznépi ünnepet, szimbolikát választani, s ezt már megtette. '56, mint tradíció messze nem olyan egynemű a magyar köztudatban, mint 1848. Ennek egyik oka, hogy jóllehet a '48-as szabadságharcnak volt polgárháborús vetülete, de magyarok és nem magyarok között (magyar-román, magyar-szerb, magyarhonit konfliktus). '56-ban magyarok is öltek magyarokat, s egy etnikumon belüli polgárháborús felhangú dolog soha nem tud olyan erős lenni, mint egy attól mentes. Másik oka, hogy '56 tradíciója széttöredezett: van egy értelmiségi, baloldali vonulata, ahol Nagy Imre a hős; és van egy plebejus-radikális vonulata, amely a másik oldal hőseit éppúgy kommunistáknak tekinti, mint azokat, akik ellen lázadt. '48-49-nek vannak mindenki által elfogadott hősei: Kossuth, Petőfi, az aradi vértanúk; ugyanez '56 esetében nem mondható el. Ha megkérdezzük, ki '56 hőse, van, aki szerint Nagy Imre, mások szerint meg a pesti srácok. A kettő nem ugyanaz. Ráadásul '48-49 minősítésében egyértelműek vagyunk, nagyjából ugyanazt fejezzük ki, akár szabadságharcot mondunk, akár függetlenségi háborút, de '56 esetében jószerivel abban sincs egyetértés, mi is zajlott akkor. Éppenséggel alternatív szocialista forradalomnak is nevezhető, hiszen munkástanácsokat hoztak létre. Mondhatnánk egy erőteljes jobboldali megmozdulásnak is, amely antikommunista volt, minden szocialisztikus vívmány ellen harcolt - ez persze nem lenne teljesen igaz.- Nevezhetjük olyan forradalomnak, amelyben minden utcasarkon másért harcoltak?- Tulajdonképpen az önkényuralom hozta egységbe ezeket az embereket és nem a kitűzött célok. Egy értelmiségi réteg szociálisan igazságos, de antikapitalista világot akart, s voltak olyanok, akik nem. Egyesek úgy képzelték, hogy Magyarország lényegében egy semleges ország legyen, mások meg, hogy a nyugati világ része. Nagyon sok elképzelés létezett és forrongott egymás mellett. Én szabadságorientált mozgalomnak nevezném. Két közös pontja volt a sok megosztó mellett: egyik, hogy valamiféle nemzeti azonosulásban akarta átgondolni a folyamatot Ferencváros
