Ferencváros, 2001 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2001. január / 1. szám
8 Interjú AZ ELLOPOTT POLGÁR Csepeli György szociológus az ezredfordulóról- Az ezredforduló, s mindenféle évforduló megünneplési kényszere valójában fetisizmus. Miért érezzük ennek szükségét?- Mert az embereknek rendre van szükségük - mondja Csepeli György szociológus, egyetemi tanár. - Az az időszámítás, amelynek alapján most egy ezredfordulóhoz érkeztünk, szintén ilyen rendteremtési kényszer. Ugyanígy született a zsidóknak, a kínaiaknak az időmérése, tulajdonképpen minden valamirevaló kultúrának megvan a saját időszámítása. így ami nekünk ünnepi ezredforduló, másnak csak egy közönséges nap.- Az is egyfajta kényszer, hogy az ember időnként megáll, összegez?- Igen, így is felfogható. Annyiban azért többről van szó, hogy egy ilyen évforduló nem csupán egyéni számvetésre alkalmas, nem csak arról van szó, hogy betöltöttük a harmincat, negyvenet, ötvenet, s ideje kétségbeesni, hanem valamivel nagyobb a lépték. Arra ad lehetőséget, hogy kilépjünk saját múlandóságunk némiképpen irritáló tudatából, s megpróbáljunk kollektiven megás átgondolni dolgokat. A magyarok számára kézenfekvő, hogy a dátumot a magyar államalapításhoz kötik, s az azt követő ezer év, valamint a kereszténységen belül eltöltött kétszer ezer év két nagy kollektív kört alkot: a magyar nemzeti kör, illetve az európai kör ezen a napon szimbolikusan találkozik. A kereszténységben ebben a pillanatban épp az a szép, hogy benne van a zsidó, az antik görög, az egyiptomi történelem, sőt, tulajdonképpen az egész világtörténelem. Ez nem rossz érzés, hiszen része vagyok egy elképesztően gazdag kulturális folyamnak - ami persze nemcsak jót, de rengeteg rosszat is hoz magával.- Nem anakronisztikus így a harmadik évezred küszöbén még mindig az államalapítást zászlóra tűzni?- A zászlózás tényleg anakronisztikus, kritizálom is, hogy rituálisan, kiürült gesztussal zászlókat hurcolnak településről településre, ahelyett, hogy komputereket adnának az embereknek. Ugyanakkor tagadhatatlan, minden évforduló egyfajta híd múlt és jövő között. Nem is árt megállni egy pillanatra és belegondolni mindkettőbe.- Ha csak az elmúlt tíz év történéseit vizsgáljuk, közelmúltunk milyen jövőt vetít előre?- Egy kicsit hátrébb mennék az időben. 1900-ban vajon milyen jövőt láttak az emberek? Akkoriban Jókai műve, A jövő század regénye volt a sorvezető, amely úgy kezdődik, hogy 1953 júliusában Habsburg Árpád király felébredt a budai várban... Ha innen nézzük a kérdést, azt kell látnunk, hogy minden egyes évforduló, amely alkalmat ad a jövő elgondolására, végzetes illúziókra épült. 1953-ban nemhogy nem ébredt fel Habsburg Árpád a budai várban, de a budai vár tökéletesen romos volt. Arról nem is beszélve, mi minden történt az elmúlt századfordulón megálmodott, akkor még jövőbeli 1953-ban... Úgy érzem, az előttünk álló perspektíva immár nem illúziókra, nem utópiákra épül.- Cinikusabbak lettünk volna röpke egy évszázad alatt? Azért az utópiának is van egyfajta haszna, ha másmilyen nem, hát legalább erkölcsi.- Az utópia két dolgot jelent az én szóhasználatomban. Az egyik: olyan hely, ami nincs, de jó lenne, ha lenne. A másik jelentése: lehetetlen. A nemzeti utópia, amely az 1900-as évek elején elborította az országot, egyenes úton vezetett Trianonhoz és a II. világháborúhoz, mert képtelenségnek bizonyult egy olyan országnak nemzetállamban gondolkodnia, ahol a lakók fele nem is magyar. A két világháború közti időszak nagy utópiája volt, hogy visszaszerezzük azt, amit egyébként meg se lehetett volna tartani. Utána jött a „múltat végképp eltörölni” utópiája, a szocializmus. Ezek az utópiák mind csődöt mondtak, s rettenetes következményekkel jártak. A 80-90-es évek csődje a korábbiakhoz képest igen szerény következményekkel járt, de az a romboló folyamat rengeteg konstruktív elemet tartalmazott. Persze, akinek az élete lényegében befejeződött a rendszerváltással, azt nem kárpótolják ezek a pozitív vonások. Az újabb szociológiai felmérések szerint az országnak harmada...- ...éhen gebed?- Nem ezt akartam mondani, de jellemző, hogy majd mindenkinek ez jut eszébe. A mondatom így végződik: egy- harmad érzi úgy, hogy neki jó lett, kétharmad szerint pedig rosszabb lett. Ilyen értelemben a jövő csak arról szólhat, hogy egyfajta kiegyenlítődés menjen végbe, de ne azok rovására, akik elégedettek sorsukkal. De visszatérve a megjegyzésére: egy nyáron megjelent tanulmányomban annak próbáltam utánajárni, hogy melyek azok a bénító hagyományai a magyar gondolkodásmódnak, amelyek megakadályozzák a pozitív jövőszemléletet: tekintélyelvűség, paternalizmus, infantilizmus, s legfőképpen a viktimizáció, azaz önmagunk áldozatként való elgondolása, negatív satírozása, amit Gerő András barátom panaszkultúrának nevez, Róna-Tass András pedig a sarckultúra következményének tart. Az óhatatlanul bekövetkező külső strukturális változások mellett nagyon meg kellene változniuk a kollektív lelki struktúráknak is. Ez utóbbi még messze, s nagyon előttünk van, a rendszerváltozás ugyanis nem jelentett lelkületváltást is. Döntő mozzanat lehetne, ha a sarckultúra hitelkultúrává alakulna, azaz megpróbáljam úgy elképzelni magam, mint akiben benne van a jobbik lehetőség is, nem csak a rosszabb. Magyarán, ne rögtön az éhen gebedés jusson eszembe, hanem az a gyerek is, aki az interneten keresztül eljuthat ma már a New York-i könyvtárba tíz perc alatt.- Az internetről jut eszembe, a Fülöp-szigeteken valóságo- nemzeti hősként tisztelik azt a srácot, aki az I love you vírussal megbénította többek közt a Pentagon számítógépes hálózatát. Határozottan jót tett az énképüknek, hogy lám, a lenézett Dávid kiütötte Góliátot. Ezredvégi elégtétel volt.-A Fülöp-szigetekiek önképének szerves része, hogy az imperialistának nevezett rendszer szenvedő kiszolgáltatottjai. Ekképpen tényleg hősként tisztelik az elkövetőt. Ami engem illet, én Brecht-tel értek egyet: boldogtalan az a nép, amelynek hősökre van szüksége. Azt szeretném, ha nem lennének hősök, ha egyszerűen csak olyan polgári életek és közösségek lennének, amelyek nem a nagy tettekben és nagy „dobásokban”, főleg nem a nemzeti és egyéb szolgálatokban keresnék kiszolgáltatottságuk kompenzációját, hanem csak élveznék, hogy vannak terveik, ezeket meg tudják valósítani, s azt éreznék, a gyerekeiknek még jobb lesz.- Irodalmi idézeteknél maradva: a boldog családok mind egyformák, s a boldog gyerekkor semmit sem ér... Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy megmaradt kiheverhetetlenül boldogtalan gyerekkorunk.- Kétségtelen, van abban valami veszély, amit én kívánok, hiszen azt mondom, legyünk egyformák, mert a boldog családok és nemzetek valóban egyformák.- Őszintén szólva, engem egyáltalán nem érdekel egy elégedett svájci lélektana.- Azért élek én is még mindig ebben az országban, mert hajlamos vagyok a mazochizmusra, s ez a mazochizmus sarkall gondolkodásra. Nem mindenki ilyen. A magam részéről többre becsülöm a bornírt kispolgári nyugalmat, a maga egzisztenciális biztonságával, a polgári konszoíidációt, ami ebben az országban csak egy kisebbségnek volt osztályrésze. Igenis többre becsülöm
