Ferencváros, 2000 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2000. december / 12. szám
14 Publicisztika Házügyeim karácsonyi hangulatban „Az én házam az én váram”- közölném hűvösen, decensen egy családi perpatvar során, de ez nem igaz, mert többszemélyes a kégli, csak kevés benne a szobák száma. Saját híján a konyha, a fürdőszoba ajtót csapkodom, de sajnos egyik helyiség sem kizárólag magánhasználatra rendszeresített. így előbb utóbb felbukkan benne az élettárs, aki amikor éppen nem éhes, és nem akar zuhanyozni, akkor a szobában tévézik vizuális tevékenység gyanánt (másodpercenként képes hat csatornán szörfözni), de audiológiailag is totál foglalt a pasas: egyik fülén rádiót hallgat, a másikba negyedik napja a Bach h-moll miséjét bőgeti, a harmadik fülével telefonál. Időnként zongorázik és énekel. Lírai tenor a kedves. Tételszünetben és levegővételkor megpróbál elkerülni, mert órák óta zsolozsmázom egyre erősödő elszántsággal és nagyon-nagyon fennhangon: SAJÁT SZOBÁT AKAROK! SAJÁTOT!- Miből? És hova? - sóhajt élettárs, sokszor egymás után. Lassan lilul a feje. Bepánikolt ugyanis, hogy esetleg kifúrom a padlásról, ahová időnként beveszi magát, ha ő nyugalmat akar. (Viszont nem hajlandó állandó jelleggel fenntartózkodni lemezestől, tévéstől, mobilostól, rádióstól, zongorástól, stb.) Megnyugtatom, kell a fenének a padlás, már a költőt sem értettem, miért pont oda vágyik. Én spéciéi a teraszra gondoltam. Hogy azt. És nekem. Mindössze egy ajtót kell vágni a házra, hogy valahol másutt legyen a bejárat, ne a teraszról járjunk be, mert ott ugyebár én szeretnék várat. Aztán egy másik ajtót vágni valahova, hogy ki-be jussak abból a leendő szobából, ha netán étkezni vagy egyéb szükségleteim elvégzésére támad ingerem. Amúgy ezeken kívül csak pár ablak kell, meg a Misi kőműves, meg némi tégla, habarcs, mondom neki, de látom rajta, hogy szíve szerint csak a téglát és a Misit látná szívesen, minek ajtó, ablak, asszony befalazva az igazi.- Miből? - kérdezi újra. Nyafogni kezdek. Olyan kicsinyes. Mivel úgy fest a helyzet, hogy bár meghallgat, de komoly ellenérvei lesznek, Torgyán doktor taktikáját alkalmazom: egyszerűen nem hagyom szóhoz jutni. Bevetek mindent. Végül is ő egy sztár énekes. Igenis, az vagy drágám, bizonygatom, a kórus tenorjában te vagy a legjobb, mindig kihallom a hangod, tényleg, komolyan, és állandóan turnézol, jaj, ne mondd, hogy hakni, csak azért, mert most jöttél Kiskunmocsoládról, igaz, hogy azóta hímsoviniszta módon tévézel kégli szerte és várod a vacsorát, de attól még - vagy épp ezért, NEKEM KELL EGY SAJÁT SZOBÁI Jogom van hozzá. Isten adta jogom. Van képe azt javasolni, hogy innentől tárgyaljak Istennel. Türelmesen elmagyarázom, hogy ez már Tevjének, a tejes embernek sem jött be, hiába alkudozott, ő is csak oda lukadt ki, hogy „ha én gazdag lennék...” Ezt a zeneművet is jól ismeri a hitves, úgyhogy egy digadigadigadigadom eldúdolásával zárná a témát, de más oldalról támadom: vegyen primadonnaszámba (legalább így karácsony táján) és gondoljon arra, milyen emberi, alkotmányos jogaim vannak. (Mint primadonnának, természetesen.) Ekkor elém dugja az újságot. Vigyorog és lírai tenorján recitatívózza a benne írottakat: „Az Alkotmánybíróság úgy döntött, hogy a szociális biztonság alapjogából nem következik, hogy a hozzá tartozó konkrét részjogokat is alkotmányos alapjogként kell kezelni.” Elhűlök. Mi van? Lírai tenorom kifejti, hogy a szociális biztonság esetünkben kimerül abban, hogy van egy házunk, amelynek a víz, villany, gázszámláját majdnem mindig kifizetjük. Kvázi, amíg a nemzetgazdasági lehetőségek nem bővülnek, addig a terasz marad terasz. Nem adom fel! Nem, amíg rádió, tévé, zongora, lemezjátszó, telefon és tenor-sztárjelölt van a lakásban! (Ezek felsorolásával egyébként ország-világ előtt többé-kevésbé teljes vagyonnyilatkozatot tettem...) Érvként bedobom a kutyákat is, pedig őket általában kihagyjuk a családi veszekedésekből, hogy még nekik is van házuk, helyes, takaros kis hőszigetelt fatákolmány, hímzett alvómatraccal. Tenorom vigyorogva visszavág; Nem is mennek bele soha. Rossz példa volt, elismerem, az ágyamban alszanak az édes kis dögök. Mérgemben átvilágítom a zsebét. Reménytelenül üvegzsebű. A folyószámla egyenlegünket. Kiegyensúlyozottan negatív mérleget mutat. Az apámat. Az anyámat. A tesómat. Reménytelenül rossz családba születtem. Semmi légügyi dinasztia, semmi összefogás, semmi eredeti tőkefelhalmozás. Apám megvigasztal, hogy majd én öröklőm a kerámialámpa gyűjteményét, ez olyannyira nem dob fel, hogy végre bevallom, már apró gyerekkoromban utáltam az összes mázas lámpáját, anyám csak azt firtatja, mi a francnak még egy helyiség nekünk, amikor a meglévőket sem takarítom rendesen, a tesó legalább örül a hangomnak, épp hívni akart, hogy kölcsönkéijen. Igazi karácsonyi, hangulat száll meg. Éjszaka, amikor végre minden elcsendesül, a kutyák édesdeden szuszognak az ágyban, s a tenor is nyugovóra tért a padláson (földugóval alszik, mert szerinte túl hangosan darál a komputerem), kimegyek a teraszra. Dacolva a fagy- gyal, lemérem álmaim terepét: pontosan 16,5 négyzetméter. Szociális érzékenységem feltámad. Másnak ennyi sem jut. Van, akinek semennyi sem jut. Van, akinek a kutyaólunk is hihetetlenül tágasnak és összkomfortosnak tűnne. Egészen megvidámodom a gondolattól: ha lefogyok harminc kilóra, pompásan elleszek benne én is. Garamvölgyi Kata Konyhamesék Karácsonyi hal, másképpen A hentesbolt utcai standján döglött vagy félhalott pontyok sorakoznak, üvegesre meredt szemmel bámulnak a semmibe. Az egyik kampóra akasztva tátog, farkával még verdes. Szeretném azt hinni, hogy ez már csak reflex, de attól félek, a kegyelemdöfést nem kapja meg senkitől. A fagyos hangulatba csak a véres kötényű hentes párás lehelete visz némi melegséget, meg az, hogy láthatóan derűsen végzi a dolgát. Kivörösödött kezével rutinosan metszi fel a ponty hasát, egy mozdulattal emeli ki a beleket, egy másikkal az értékes belsőségeket. Nem lidérces álmaimmal traktálom az olvasókat, és még csak nem is a karácsonyi halvacsora ízét szeretném megkeseríteni, mindössze tavaly decemberi emlékeimet idézem fel, amikor a fent leírt jelenet hatására sarkon fordultam, és úgy döntöttem, hogy az ünnepi menü hozzávalóit a közértben és a zöldségesnél szerzem be. A szolidaritás, amit a vergődő pontyok iránt éreztem, a hűtőpulthoz vezérelt, és abban a reményben emeltem kosaramba a mélyhűtött tengeri halftlét, hogy az kevésbé méltatlan körülmények között került konyhakész állapotban, mint édesvízi testvérei. Míg a zöldségesnél álltam sorba, már kirajzolódtak a körvonalai annak az ételnek, mellyel mostantól kezdve bárki, aki követi a leírást, megörvendeztetheti hozzátartozóit. Hozzávalók: (4-5 személyre): 1 kg konyhakész tengeri halfilé, 30 dkg gomba, 10 dkg vaj, 2 dl tejföl, 2 dl tejszín, 2 csokor petrezselyem, kevés póréhagyma, 1,5 kg krumpli, só, bors, pici liszt, kevés tej. A halat tálba fektetjük, és tejbe áztatva engedjük fel. Ha már nem jeges, alaposan lecsöpögtetjük, besózzuk, borsozzuk és vajjal kikent tepsi, agyagtál vagy jénai aljára fektetjük. (A tál, amiben készüí, egyben tálalásra is szolgál majd, ezért olyat válasszunk, amit akár az ünnepi asztalra is tehetünk.) A vaj felét megolvasztjuk, hozzáadjuk a felka- rikázott pórét, a felaprított gombát, és addig pároljuk, míg pirulni nem kezd. Ekkor megfűszerezzük, és felöntjük a tejföl és tejszín keverékével, az összevágott petrezselyem felével. Az időközben héjában megfőtt krumplit meghámozzuk, és jó nagy hasábokra vágva a halszeletek köré rendezzük. A maradék petrezselymet a vajhoz keverjük, sőt, borsot is teszünk hozzá, és a krumplira morzsoljuk vagy kenjük. Figyelem, a tejszínes gombát csak a halra öntsük! Ha mindezzel megvagyunk, már tehetjük a félkészen is remekműnek látszó tálat az előmelegített sütőbe. A közepesnél kicsit erősebb lángon kb. 35 percig süssük, de legalább addig, míg a vajas krumpli piros-ropogósán visszamosolyog, ha ránézünk. A „hal másképpen” hálás étel, megengedi, hogy már délelőtt előkészítsük, és napközben magunkkal vagy másokkal törődjünk, hogy ne kifacsarva, elcsigázva roskadjunk le este az asztalhoz, mosolyt erőltetve elnyűtt arcunkra, hogy ne csak a hal, a karácsony is legyen kicsit „másképp”. Békés ünnepeket! Megyeri Zsuzsanna Tanulságos történetek- Jaj, anya, pedig már kétszer megmutattam! Igaza van. Megmutatta, elmagyarázta, „tök logikusan”, mégsem megy. Már magam sem értem, hogy miért nem értem, de akkor sem megy. Megkönyörül rajtam:- Na, csináljuk még egyszer, most tényleg figyelj! És megint hallom: pity, pity, pity. Látom, amint ujjai villámgyorsan cikáznak a billentyűkön, (miért nem tanul ez a lány zongorázni?) és érzem, elvesztettem a fonalat.- Akkor most csináld te! - mondja, és kezembe nyomja a szerkentyűt. Mozdulataim talán kissé tétovák, de szemöldökömet összevonom, ajkammal csücsörítek, hátha így sikerül... Minden hiába, a kis kijelzőn felvillanni látok egy feliratot: „Nem nyert!” Vagy hallucinálok? Az összpontosítás mámorából egy sóhaj zökkent vissza a valóságba:- Anya, leírom neked, fö? Lemondóan nézek rá. O nem csügged, már körmöli is a cetlire a jeleket, nyilakat, ábrákat. A „puskával" próbálom megint, immár negyedszerre. Pity, pity, pity... nicsak, lehet, hogy mégis sikerül?- Jól van, mama, ügyes vagy! Az érzés, ami átjár, a boldogsághoz hasonlít. Buzgón kezdem újra és újra, fürgén jár a kezem, félretolom a kis papírt, anélkül is megy. Úgy tűnik, megtanultam sms-ezni. ő, a tizenkét éves profi mobiltelefonozó megveregeti a vállam: Ugye, nem is nehéz? Csak egy kicsit oda kell figyelni! Álljon meg a menet! Kitől tanulta ez a gyerek ezt a fölényes stílust? És különben is, ott a leírás, elég lett volna elolvasni, na persze így könnyebb volt, de akkor is! Míg csendben zsörtölődöm, eltcszem a mobilt, de mellécsúsztatom a cetlit is, sosem lehet tudni... Apropó! Most jut eszembe: kész van ennek a lánynak a matek leckéje?!- mezsu -
