Ferencváros, 2000 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2000. október / 10. szám
4 Interjú Professzor a Ferencvárosból Igazi polgári miliő a Mátyás utcában. Lassan elfelejtjük, milyen is (volt) az. Magas falak, tágas szobák, mindennek - és mindenkinek - van helye benne, ami, aki odatartozik. Például a család és a könyvek. És a hagyományok, a szemléletmód, nemzedékről nemzedékre örökítve. Nos, ilyen lakásban él immár hatvan esztendeje Ritoók Zsigmond, a klasszika-filológia professzora, a latin tanszék egyetemi tanára, számos tankönyv szerzője, a Kálvin téri református gyülekezet presbitere, nemrég óta Ferencváros díszpolgára.- Igazán ferencvárosinak vallhatja magát. Mindig is a kerületben lakott?- Négy évig nem, de akkor is csak az Üllői út túloldalán. Igaz, a Ferencvárosra néztek az ablakaink. Oda azonban a Tompa utca 15/a-ból költöztünk az Üllői út 66/c-be s onnan ide, a Mátyás utcába. Még nem voltam tizenegy éves, amikor már ebben a lakásban éltem a szüléinkkel és az öcsémmel.- S min múlott, hogy most is itt lakik, s mondjuk nem az öccse maradt a szülői házban?- Ide nősültem. Az öcsém megházasodott, s úgy hozta a sors, hogy ők kerestek másik lakást. A szó szoros értelmében a szülői házba tért haza mindig, hiszen szüléink néhány éve haltak meg. Szép magas kort ért meg mindkettő: édesapám 96 évet élt, édesanyám 91-et. Ez a lakás mindig családi fészek maradt. Amikor néhány éve felajánlották, meg is vettük.- A Mátyás utca Ferencváros ugyan, de néhány lépésre van a Belvárostól, illetve a VIII. kerülettől. Ennek ellenére él-e önben, a ferencvárosi tudat?- Ez mit jelent?- Például, hogy minden ferencvárosi a Fradinak drukkol.- Engem a futball sosem érdekelt. Viszont ide kötődöm. S hogy ferencvárosi vagyok, az olyan természetes, szükségtelen is külön megmagyaráznom. Mint ahogy nem tartom szükségesnek például hangoztatni, hogy a szüléimét szeretem, a feleségemet szeretem, hiszen mindez magától értetődő. Valami olyan természetességgel élek itt, a Ferencvárosban, hogy nem is lehetne másképp. Itt nőttem fel, minden kőhöz, minden házhoz emlékeim fűződnek. Milyen volt a környék, amikor ideköltöztek?- Szolid polgári környezet volt, a század elején épült házakkal. Ezt például még a tízes évek előtt építették, nagyon jól, mert tervezője, Feszty Gyula, mint az egész tömböt, saját magának építtette.- S tud-e arról, mi volt ezen épületek helyén azt megelőzően? Milyen volt a hely, milyen volt az élet?- Én csak azt tudom jellemzésül mondani, hogy a Mátyás utcát annak előtte Szemét utcának hívták. Nem volt előkelő környék. Mire mi ideköltöztünk, már szolid polgári élet volt itt.- A múltat kutató emberként foglalkozott-e behatóan a Ferencváros történetével?- Ha három életem volna, egyet erre szánnék, így azonban erre nem jutott időm. Igaz, segítettem egyszer a lányomnak felkészülni egy vetélkedőre, s akkor rengeteg forrást átnéztem. A Kálvin téri gyülekezet történetét kutatva is sokat foglalkoztam a környék múltjával. Sok érdekességre fény derült. A történelmi Pest határán, a Belváros és a külváros találkozásánál épült a templom. Ez a gyülekezet összetételén is meglátszott. Még az én gyerekkoromban is a Belváros az akkori negyedik kerület, tehát a Duna és a Kiskörút által határolt terület volt.- Ön egyik presbitere is e gyülekezetnek.- Igen, 1955 óta.- Volt érzéke hozzá, mikor előnyös ilyen feladatot vállalni . . . Amúgy én azt hittem, presbiter egy bizonyos életkor után lesz, lehet valaki.- Valóban, van egy ilyen betokosodott szemlélet. És a presbiter jelentése is: öregember. De nem ez az igái kritérium. Minden attól függ, milyen feladat adódik, ki mit tud ellátni. Egy időben gondnok is voltam. Ebből egyébként a Kálvin téri gyülekezetben több is van, részterületeknek megfelelően. Én az úgynevezett missziós ügyekkel foglalkoztam.- A templom egyébként egy köhajításnyi- ra van a Mátyás utcától. Szóba került-e valaha is, hogy elköltöznek innen?- Olyan nagyon fel sem merülhetett. 1940-ben költöztünk ide, csaknem háborús időkben. Nem volt túl jó a lakáshelyzet. Persze később sem. 1944-45, az ostrom után örültünk, hogy élünk. Aztán jött az infláció, a fordulat éve, a kitelepítések időszaka. Örülhetett, aki maradhatott ott, ahol volt.- Ilyen szép nagy lakások előbb-utóbb társbérletekké váltak.- A negyvenes éves végétől a miénk is az lett.- Hogyan ment ez? Egyszer csak csöngettek, hogy vadidegen emberek ide fognak költözni?- Pontosan. Az akkori lakáshivatal, tekintettel arra, hogy négy szoba négy embernek túl sok, az egyik szobát kiutalta egy házaspárnak. Kétségtelen egyébként, hogy lakáshiány volt, sok ház megrongálódott vagy teljesen tönkrement a háború alatt. Nos, hozzánk egy házaspár került, rövidesen megszületett egyik, majd másik gyermekük. Nagyon jól megvoltunk egymással ahhoz képest, hogy társbérletben laktunk.- Nyilván ez a helyzet nekik sem lehetett ideális.- Ők aztán néhány év múlva elköltöztek. Minthogy a férfi ügyvéd volt, tudott olyan egzisztenciát teremteni, aminek révén egy leválasztás során lakáshoz jutott.- Összetalálkoznak néha?- Sokáig összejártunk. A felesége már meghalt, gyermekeik felnőttek.- Rövid sétával, a Március 15. téren találkozik azzal a korral, mellyel klasszika- filológusként foglalkozik.- Az ott egy hídfőállás volt, miként feljebb, Újpestnél is. Ezen a részen, ahol lakom, a rómaiak által barbárnak tartott emberek éltek. Ám Óbudán, ahol tanítottam, szó szerint római alapokon nyugodott az oktatás. Minden elsős osztályban megkérdeztem, ki járt már Aquincumban? S mindig volt olyan, aki sohasem volt ott.- Ön a Martos Flóra, ma Óbudai Gimnáziumban tanított tizenkét esztendeig.- Nagyon szerettem a tanítást és magát a középiskolai légkört is. Latint és történelmet tanítottam ott.- Miért ment el mégis onnan?- Mert alakult egy kutatócsoport a Magyar Tudományos Akadémián, s az a munka is érdekelt. Korábban is oktattam egyetemen, s azután is tanítottam az ELTE- n. Mindkettő érdekelt, nehéz lett volna bármelyiktől elszakadni. Szeretem a tudást másoknak továbbadni. Úgy érzem, inkább tanár maradtam mindmáig. Bár nincsenek vegytiszta képletek, talán úgy lehetne ezt megfogalmazni: A tudóst az igazság megismerése önmagáért érdekli. A tanárt azért, hogy legyen mit tanítani. Bányai György
