Ferencváros, 2000 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2000. szeptember / 9. szám
Interjú Hol van a piac lelke? I Kevés parkolóhely, néhány lézengő' vevő, rengeteg áru, egykedvű eladók - ezek az első benyomásaim egy átlagos hétköznapon. Hová tűnhetett gyermekkorom nyüzsgő forgataga, az árujukat tájszólásban, hangosan kínáló bőszoknyás kofák, a kétkerekű furgonjaikkal mindig siető és hangosan „vgyáááztam”-ot kiáltó rakodók, a hordókból savanyút kimérő vecsésiek, és a kötényes, kosaras háziasszonyok? Vagánynak kellett lenni Kmetty Ágostont, a piac egyik legrégebbi, jól ismert kereskedőjét nem nehéz megtalálni. Nagy betűs felirat hirdeti a tulajdonos nevét az üzleten. Inkább a nevemet írtam ki, hogy mit árulok, azt úgyis látja mindenki - nondja Kmetty úr, a Kofakamara elnöke, amely a teljes néven Csarnok és Piaci Kereskedők Érdekvédelmi Szövetsége. Szeretem az újságírókat, sokat köszönhetek nekik - fogad szívélyesen az elnök, majd beülünk beszélgetni a raktárba, amely félig-meddig iroda is. Tudja, én ezen a környéken nőttem fel, az ötvenes években itt játszottam a haverjaimmal. A Csarnok téren akkoriban bőszoknyás parasztasszonyok árultak ládákból a baromfit. Éjszakára ott lehetett hagyni őrizetlenül az állatokat, másnap hiánytalanul megvoltak. Tulajdonképpen benősültem a csarnokba. Feleségem szülei már a háború előtt árultak itt savanyúságot. A hatvanas évek végén sofőrködtem egy kereskedőnél, azután 1970-ben bérltem egy boltot havi 500 forintért, majd a csarnok főbizalmijának, Halka bácsinak, vettem át az üzletét. Kellett némi vagányság ahhoz, hogy abban az időben maszek legyen valaki. Aki ezt vállalta, annak azzal is számolnia kellett, hogy hátrányos megkülönböztetésben lesz része. Az iparengedélyt viszonylag könnyen megkaptam, mert ismertem két olyan KISOSZ-elnökségi tagot, akik ajánlottak, ez volt a feltétel. Elszabott felújítás A régi csarnok jobb volt, mint a mostani. A vevők és az eladók közelebb voltak egymáshoz. Elszabták ezt az átalakítást, a zárt csarnokban standokat kellett volna építeni és nem bódékat. Az eladók nem látnak át a szomszédba, nem tudják mennyiért adja az árut a többi kereskedő. A piacnak pedig ez a lelke, hogy tudjam, mit csinálnak a többiek. Régen láttam, hogy a szomszéd standnál valaki éppen a paprikára alkuszik, nálam egy vevő barackot vásárolt, erre jó hangosan el kezdtem mondani a vevőmnek, hogy vegyen ebből az olcsó paprikából is. A szomszédnál ezt meghallották és már jött is át a háziasszony, hogy az én paprikámból vásároljon. Az ilyesmi megengedett volt a kereskedők között. A vevő jól járt, mert egymás árait törtük le. Kevés az összetartás Régen a nagybani piacon jártam a rutinos kereskedők után és kicsit ráígérve az általuk ajánlottakra vásároltam meg az árumat. Egyszer az egyik rájött erre és azt mondta, na holnaptól inkább alkuszom neked is, de ne ígérj rám, mert rontod az üzletemet. Manapság ilyen nincs, jön a ficsúr tele pénztárcával, amennyiért mondják megveszi az árut, nem alkuszik, majd eladja drágán, gondolja. Azelőtt, ha a csarnok másik sarkában áruló kereskedőnek névnapja volt, odamentem és felköszöntöttem. Most azt sem tudjuk kit, hogy hívnak. Egyikmásik üzletnek néhány havonta új tulajdonosa van. Azt hiszik, hogy ez aranybánya, azután amikor rájönnek, hogy nappal a pult mögött kell állni, éjszaka pedig a nagybanin alkudozni, hajnalban szállítani, akkor elmegy a kedvük az egésztől. Lehúzzák a rolót és továbbállnak. Métró kéne Azelőtt a csarnok előtt egy csomó villamosjárat ment el, most alig néhány. Mélygarázst nem építettek a felújításkor, parkolóhely alig van a környéken, ráadásul azt is elfoglalják az egyetemisták autói. A csarnok kereskedői metró-pártiak. Ha itt menne a metró, akkor ez egy közlekedési csomópont lenne, ami jelentősen megnövelhetné a forgalmunkat. Nehéz a nagy bevásárlóközpontokkal versenyezni, pedig ilyen választékban, ennyifajta zöldségből ott nem válogathatnak a vevők és mi 30-40 százalékkal olcsóbbak vagyunk. Kleer
