Ferencváros, 1999 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1999. március / 3. szám
10 Ferencváros Kell egy csapat Gönczi Ambrus fiatal ember. Huszonhat éves, két éve végzett az ELTE történész szakán, jelenleg pedig történeti muzeológiából vizsgázik. Diplomamunkájában a Ferencváros, ezen belül is a Mária Valéria szükséglakótelep két világháború közötti történetét dolgozza fel. Mindezeket azért érdemes Gönczi Ambrusról tudni, mert immár harmadik hónapja ő a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény vezetője. „Engem a helytörténet — a történészi munkának ez a speciális része, amely egy kis közösség életével, múltjával foglalkozik - mindig nagyon érdekelt. Mint ahogy Ferencváros is, mert szerintem a múlt század második felétől kezdődően ez volt a főváros egyik leggyorsabban fejlődő kerülete. Nem véletlenül hívták Budapest gyomrának: gyárak, malmok, vágóhidak települtek ide, s mivel így jóformán gyámegyeddé alakult, elszenvedte ennek összes hátrányát is. A kerületet - a Belső-Ferencváros kivételével - nem lehetett összehasonlítani a Belvárossal vagy a Lipótvárossal. Az életszínvonal is látványosan alacsonyabb volt, mint a gazdagabb városrészekben. De ugyanakkor nagyon egyedi, hangulatos élet zajlott ezeken az utcákon, amit minél mélyebben kutat az ember, annál inkább bele tudja élni magát. Szeretem elképzelni, hogyan is nézhetett ki száz évvel ezelőtt a Ferenc körút, akkor, amikor 1896-ban ott csilingelt végig a villamos. Kedvenc ferencvárosi épületem az Elevátorház, amely a mai Boráros tér közelében állt. Sajnos 1944- ben több bombatalálatot kapott és a főváros vezetése úgy ítélte meg, hogy nem érdemes felújítani. Én nem vagyok ugyan ferencvárosi, de mivel már elég sok időt eltöltöttem itt, és egyre többet tudok a kerületről, valamennyire mégis idevalósinak érzem magam. A Belső-Ferencvárosban már úgy járkálok, mintha én is itt laktam volna. Ismerem az utcák múltját, lassan már a házakét is, és minél többet foglalkozom a kerület történetével, annál érdekesebbnek találom, annál közelebb áll hozzám.” A gyűjtemény „Mikor idekerültem, első dolgom a meglévő anyagok rendszerezése, könyvek, fotók katalogizálása volt. Többezer kötetes könyvtárunk és — a Kiscelli Múzeumnak is köszönhetően - körülbelül 3000 darabos fotógyűjteményünk van, századfordulós és közelmúltbeli képekből. Segítségükkel tudunk utánanézni, hogy hol és milyen építészeti emlékek maradtak meg. Például, amikor beírtak az Önök újságjába az eltűnt árvízszint- jelző tábla ügyében, akkor az 1970-es években készült képek alapján derült ki, hogy nem is olyan régen még kilenc ilyen tábla volt a kerületi házak falán. A gyűjtemény anyaga korábban egy Közraktár utcai pincében volt „letétben”, egészen 1997-ig, amikor is az ön- kormányzat felajánlotta ezt a Pipa utcai helyiséget. Az azóta is itt dolgozó munkatársaim, Szatmáry Ildikó és a nyugdíjas Baráth László érdeme, hogy jelenleg már állandó kiállításunk is van. Abban a helyiségben pedig - ahol majdan időszaki kiállításokat fogunk rendezni ferencvárosi vonatkozású képzőművészeti anyagokból - Tavaszy Noémi festőművésznő nekünk adományozott képeit állítottuk ki. Szeretnénk majd a kerületben élt híres embereknek is berendezni egy emlékszobát. Az összegyűlt anyag rendszerezését nagyban megkönnyítette, hogy volt számítógépünk. Azért mondom múlt időben, mert december elején betörtek hozzánk és elvittek minden, a szakmai munkához szükséges híradás- és számítástechnikai eszközt. A számítógéppel együtt ellopták a már feldolgozott anyagokat tároló floppykat és a születésüktől fogva a kerületben élő idős emberekkel felvett hanganyagokat tartalmazó magnókazettákat is, úgyhogy sok mindent jóformán kezdhetünk elölről.” Önkéntes segítők kerestetnek „Egy helytörténeti gyűjtemény első és legfontosabb feladata, hogy begyűjtse a kerületben még fellelhető tárgyi emlékanyagot: dokumentumokat, fotókat stb. Ezután következik ezeknek a feldolgozása és kutathatóvá tétele. A harmadik feladat pedig az ismeretterjesztés, amelynek része a gyűjtemény kiállítáFotók: Somfai
