Ferencváros, 1999 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1999. február / 2. szám
12 Ferencváros Művészek a Mester utcában Két kiállítás között a Pincegalériában A január Telkes Tamásé volt. Nemcsak kalapja, de művei is demonstrálják: valódi művész.- Úgy tudom, nemcsak most ferencvárosi, már gyerekkorában is az volt.- Rettenetesen városi gyerek voltam, 26 évesen láttam először tehenet, egyébként intézetben nevelkedtem, pontosabban fővárosi gondozottként éltem hattól tizennégy éves koromig. Nem panaszként mondom, én sírtam, mikor haza kellett mennem. A Vendel utcában volt az intézet, s kijártunk a Telepy utcai iskolába. Nem volt rossz, elutaztunk az NDK-ba is... Csemyiczky Dénesné volt az osztályfőnökünk és az énektanár; egy tündér volt, mindenki beleszeretett. És Lampert András oktatott bennünket rajzra.- Rajztehetsége rögtön kiderült?- Igen. Bár labdaérzékem is volt, nem láttam távolra, ezért nem fociztam. Nem éltem a normális gyerekek életét. Helyette olvastam, tanultam, rajzoltam. Az ember megtanul a hátrányból előnyt kovácsolni. Gyerekkoromtól vagyok tagja a Vasutas Képzőművészeti Társaságnak; Kirschmayer Károly szobrász volt az „igazgatónk”, festészetre, rajzra Kiing György és Benedek György oktatott.- Most 45 éves, sikerekkel, kiállításokkal a háta mögött, ám nem ebből él.- Vagyonőrködöm a SOTE könyvtárában és portáskodom a Szentkirályi utcában, a sztomatológián. Mindezt azért csinálom, hogy legyen lehetőségem rajzolni, s pénzt is tudjak hazavinni a családomnak.- Mindig csak rajzról beszél.- Igen, ez az igazi műfajom. És itt, ebben a szép Mester utcai lakásban lehet is dolgozni. Nagy a tér, szép a kilátás, gyönyörűek a fények. A február Breznay Andrásé Lapzártakor még Telkes rajzait csodálhattuk, e sorok olvasásakor már Breznay képeit láthatják az érdeklődők. Telkes Tamás és Breznay András Telkes Tamás grafikája Furcsa a beszélgetésünk: nem ismerem az alkotásait, pedig ő nemzetközileg elismert művész. Nem hord kalapot, időnként beletúr őszülő, dús fekete hajába. Nyolc testvére van, nála csak egy húga fiatalabb: „mi ecsettel a kezünkben születtünk!” - mondja.- Elsőre fölvettek a főiskolára, díjakat kaptam, elismerő cikket írt rólam a Süddeucher Zeitung, amikor kiállításom volt Münchenben. Siófokon megalapítottam a művésztelepet, 5 éve csináljuk többedmagammal, és már sikerült nemzetközivé tennünk.- Úgy tudom, Budapesten ez az első kiállítása. Miért épp itt, a Ferencvárosban?- AII. kerületből költöztem a VIII.- ba. Ott hermetikusan elzárva éltem, itt gazdagodott és finomodott az élettapasztalatom. Két ingyenkonyha között lakom egy benzinkútnál a Kálvin téren. Jól érzem magam, és a festészetem is nyitottabb lett. Szívesen csináltam volna kiállítást a Józsefvárosban, de ott nem működik galéria. Örülök a Ferencvárosi Képzőművészeti Egyesület által nyújtott lehetőségnek. Itt van két hatméteres fal, el tudom hozni a nagy képeimet is... A címe mindent elárul: Az élet nagy kérdései... És bemutatom a '92 óta festett városképsorozatot is. Salzburg, Párizs, Milánó után most kezdem ilyen szemmel fölfedezni Budapestet...- A társművészetek közül melyeket szereti?- A legmodernebb balettet. Nem a kosztümöset, hanem azt, ami mozgással fejezi ki, tömöríti és szimbolizálja az emberi érzések széles skáláját.-És a zene?- Erről csak annyit, hogy a feleségem gitárművész. Klasszikus gitárt tanult, s a birtokában van Szendrey- Karper László legendás hangszere.- Van példaképe, ars poéticája?- Az ember főiskolás kora után igyekszik megszabadulni, függetlenedni a példaképektől. De a jelmondatra emlékszem, amit valaki kiírt a főiskolai „faliújságra”: Rendszert kell teremteni. különben más rendszer igaz le! Gervai Anikó
