Ferencváros, 1999 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1999. december / 12. szám
Ferencváros 5 Varázslók pedig vannak... Tar Milán nem mindennapi fiatalember, ő egy igazi varázsló. Nyolcéves ugyan, de már magáénak mondhatja mesterségének egyik legnagyobb elismerését, az idei Országos Corodini Bűvészverseny különdíját, ahol ő, mint a legfiatalabb versenyző vett részt. Bűvészversenyt nyert? Akkor ő nem is varázsló, hanem bűvész, gondolhatja az olvasó, de Milán biztosan kikérné magának, hogy őt senki ne nevezze bűvésznek. Hogy mi a különbség? Rengeteg. Először is az idei év farsangján ő nem bűvész, hanem varázsló volt, bűvös köpönyeggel, sipkával és igazi varázspálcával.-Másodszor, nem bűvészmutatványokat, hanem varázslatokat hajt végre. Mint már említettem, ez az egész csodálatos történet egy farsangi bálon kezdődött, amikor hősünk varázslónak öltözött, s nem elégedvén meg a jelmez adta lehetőségekkel, úgy döntött, hogy néhány mutatvánnyal tetézi a fellépést. Ezeknek a mutatványoknak egy részét kisebb családi segítséggel ő maga találta ki. Amikor a József Attila-lakó- telep Közösségi házában a fellépés megismétlésére sor került, Gálházi Pista bácsi, aki mellesleg bűvész, a produkciót látva megkérdezte, hogy lenne-e kedve elmélyíteni frissen szerzett tudását. Milán igent mondott, így vált bűvésztanonccá. Tehetségének hamar híre ment, s így sok-sok fellépés mellett az ifjú varázsló már több tv-felvételen is túl van. Mindez mindössze 8 hónappal karrierjének elindulása óta. Sőt a Bűvészegyesület már három hónap után a tagjává fogadta, míg mások évekig várnak erre a kitüntetésre. „Szervusztok gyerekek, és persze felnőttek. Én egy nagy-nagy varázsló vagyok. Lehet, hogy ti nem hiszitek el, hogy varázslók léteznek, de én azért vagyok itt, hogy bebizonyítsam, igenis léteznek.” - kezdi műsorát az ország legfiatalabb varázsló-bűvésze, és higgyék el e sorok írójának, hogy a fiatalembernek ez rövid idő alatt sikerül is. Talpraesett, gyors, ügyes, magával ragadó egyéniség. Beszélgetésünk alatt szinte folyamatosan varázslatok sorával halmoz el minket, két mondat között eltűnik egy pingponglabda, majd felbukkan a táskámban, később a szoba másik sarkában tűnik fel. Virágcsokor bukkan elő egy nagy kalapból, és egy játékpatkány kel életre az érintésétől. Miért szeret fellépni? Az jó, hogy felnéznek rá, tisztelik tudásáért, de igaz, ami igaz, a fizetés sem utolsó dolog, abból lehet ezt- azt venni, és milyen jól jöhet például olyankor, amikor anya elveszíti a pénztárcáját a közértben. Ugye kíváncsiak, hogy az ifjú sztár napi hány órát gyakorol? Nos, csalódni fognak, mint egy valamirevaló kisdiák, Milán sem szeret gyakorolni, szabad idejében úszni jár és hegedülni is tanul. Eme tényről magunk is meggyőződhettünk, amikor társalgásunk e pontján hegedűvel a kezében terem előttünk s egy szempillantás alatt játssza az általa már ismert néhány ujjgyakorlatot. Otthon pedig a konyhában bűvészkedik: palacsintát készít, a tésztakeveréstől a kisütésig, és mindenféle ízletes finomságokat varázsol percek alatt: például cerbonával megszórt lekváros kenyeret, vagy gyümölcsjoghurtot csokis mignon darabkákkal. Amikor az iskolára terelődik a szó, megtudhatjuk, hogy egy ilyen cím bizony népszerűséggel jár, de ez nem mindig előnyös. Az például kifejezetten bosszantó, ha a lányok vinni akarják az ember táskáját. A tanulás? Az könnyen megy, rossz jegyet, azaz négyest csak ritkán szerez. Mindenkinek lehet rossz napja. Hogy mi szeretne lenni ha felnő, még nem tudja, talán rendőr vagy orvos, de az sem kizárt, hogy mégiscsak varázsló, vagy esetleg bűvész. Visszatérve pedig a jelenlegi hivatására, elárulja, hogy fellépések előtt szokott azért gyakorolni, hogy semmi baj ne történjen, de a technika néha elpártol tőle. Őt azonban - biztos forrásból tudjuk - nem lehet zavarba hozni, mindig ügyesen kivágja magát, vagy folytatja a műsort, mintha mi sem történt volna, vagy pedig megismétli a mutatványt. Soha nem izgul fellépés előtt, azt mondja: „lesz, ami lesz, most már úgyis fizetnek.” Egyszer meghívták egy születésnapi zsúrba, fellépni a mű- somfai sor^val. Az előadás végén tanít- gatta az ünnepeltet és barátait az úgynevezett madzagos trükkökre. A legnehezebb és legtrükkösebb csomózásokat senki sem tudta utána csinálni, még hosszas gyakorlással sem, de a műsor végeztével a varázsló is csak ember, és nyolcéves: a saját cipőjét az édesanyja kötötte be. Kérdésemre, hogy ki a példaképe, természetesen válaszolja: én magam. Majd rövid gondolkodás után hozzáteszi: és Pista bácsi, a tanárom. Tehát Milán varázsló, és nem bűvész. Saját szavaival élve: egyelőre még varázsló. Hogy meddig? Addig mindenképpen, amíg ki nem növi varázsköpenyét. Azután talán mégis bűvész lesz. Erről a varázsköpenyről egyébként tudni kell, hogy azonos azzal a darabbal, melyet édesanyja varrt arra a bizonyos farsangra, a fellépés előtti estén, egyszeri használatra, mit sem sejtve arról, hogy egy fényes karriert indít útjára. R. Á.
