Ferencváros, 1996 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1996. február / 2. szám
gyarázta, mondta el a szembenlévő bolt elárusítónője, hogy szétvált a szálloda és a fürdő, s a büfét bérbe akarják adni. Hamarosan megjelent a győztes mint fiatal pár, akik szemmel láthatóan nem érezték a hely szellemét. A korábban a Gellért cukrászdájából szállított „polgárosult” szendvicsek és sütemények eltűntek, s megürült helyüket sörök, borok és pálinkák foglalták el, mint egy középkültelki presszóban. Mikor hiányoltuk a korábbi termékeket, elmondták, hogy a cukrászda immár nem hajlandó nekik termelői áron szállítani, s ha a saját hasznukat ráteszik, mondjuk, egy 120 forintos süteményre, nem lesz aki megvegye. Aztán egy napon eltűnt az erősen nyugdíjas korú újságárus néni, aki árgus szemekkel ellenőrizte, hogy a belenézett újságot meg is veszi-e az ember. Ha kellett, kedves undokság- gal unszolt a vásárlásra. Ezzel szemben könyveket is árult, mondjuk, lehetett nála a kommersz könyvek között Eszterházyt vagy Mándyt is kapni. Helyette egy ifjú csinos pár jelent meg, akik azonban nem találván meg számításukat, odébbálltak, s helyükbe egy fülkarikás hosszúhajú fiú jelent meg, aki már pornólapokkal is emelni akarja bevételét. Végül, a külföldiek is megváltoztak. Korábban tisztes német, svéd, holland stb. polgárok, vagy kékgalléros munkások jöttek túlnyomórészt, ők rögtön „észrevették magukat”, s alkalmazkodtak a hely szelleméhez. Az utóbbi időben viszont fura alakok tűnnek fel, keletről és nyugatról egyaránt. Egy orosz maffiózó a barátaival (azért maffiózó, mert ujjnyi vastag, derékig érő aranyláncban lubickol), kábítószeres, bávatag tekintetű tetovált holland, pallérozatlan olasz segédmunkás, neveletlen spanyol középiskolás, akikre általában az jellemző, hogy úgy viselkednek, hangoskodnak, sőt - oh, irgalom atyja, ne hagyj el! - beugranak a medencébe, mintha csak otthon lennének. Pedig itt mi vagyunk otthon, decens, halk és egészében véve a hely szellemét tisztelő polgárok. Valahogy a légkör kezd a Gellért fürdőből elszivárogni. Pedig légkör nélkül nem érdemes élni. Tudta ezt Márai Sándor, aki azt írja a polgárságról szóló többkötetes művének utolsó kiadásához írott előszavában, hogy ez a légkör „valami atmoszferikus, amiben az emberi élet a létezésen túli értelmet és rangot kapott”. S amikor úgy érezte, e légkör az egész világból kezd kihalni, önkezével vetett véget életének, kilencven éves korában, San Diegoban, California legdélibb városában, a mexikói határ mellett. Ne Fórum humánum: A Stúdió K újjászületése Valamikor, még a magyar kultúra e századi felvilágosodásának hőskorában meghatározó élmények gazdagították kortársaim én-tudatát. A valóság sötét régióiból a képzelet magasába emelt sejtések és felismerések leghatározottabban a színházakban kaptak teret. A résztvevők képességeik alapján olyan minőségekkel ajándékoztak meg bennünket, mint az egymásnak látszólag homlokegyenest ellentmondó brechti és Sztanyiszlavsz- kij-féle színjátszás kimondottan keleteurópai életérzésből fakadó fúziója, vagy a távolkeleti színészi technikák végletes pontosságra törekvő azonosulási késztetései és századunk szemantikailag meghatározásra váró kataklizmáinak szituációs leképezései. A hitel, az őszinteség, a találkozásból kibontható teljesség megjelenítése új katarzist, a belátás és beismerés tisztító szakrátumát eredményezte: aki egy-egy ilyen előadásra jegyet váltott, az biztos, hogy másként, gazdagabban távozott, mint ahogyan érkezett. A méltán világhírű lengyel Gro- towski, az angol Brook, az amerikai Living Theatre, a japán Miura és a francia-örmény Ariane Mnouschkine neveivel fémjelzett irány az újszínházi törekvések megdöbbentő dramaturgiai eszköztárát vonultatta fel. Szinte velük egyidőben Magyar- országon is igény keletkezett a létigazságok felderítésének hasonló módozataira, mely igény a progresszív irányzatokba tömörült ifjú alkotók százait késztette jelentős közösségi produkciók létrehozására. Budapesten két műhely, a Köllő Miklós vezette Dominó Pantomim Csoport a meta- nyelv realizmusba hajló rituáléját, Fodor Tamás pedig az Orfeo Csoporttal az élő beszéd és a színhely tökéletes megválasztásából eredő draszti- kum líraiságát vitte a lelkek emelkedésének szolgálatába. A Dominó ferencvárosi színpada ma a Ruttkai Éva Színház otthonaként szolgál, Köllő Miklós pedig külföldön tevékenykedik. Fodor Tamás viszont többéves kőszínházi próbálkozás után felélesztvén tetszhalott társulatát, a Stúdió K-t, a Ferencvárosba költözött. Nevezhetjük ezt gesztusnak, a sors adományának is, hiszen méltán reménykedhetünk a Woyczeck után húsz évvel újabb csodákban. Test által lélekről szólni mindenkor politikai tett volt, amelyben a lényeg, hogy felülemelkedvén hiteken és világnézeteken, túllépjünk a hamis próféciák idióta megközelítésein. Mindezt a valóság megítélésének érdekében. Mert a szeretet energiáit a valódi kötelesség és kötelezettség szolgálatába állítani, ez az a cél, amelyről sírva-nevet- ve, ez a színház mindig is beszélt. A ferencvárosi Mátyás utca 9. szám alatti pincében a Stúdió K színházi alkotóközösség új otthont teremtett magának. A helyiség megszépítését az együttes és szimpatizánsai jórészt saját pénztárcájukból fedezték, a munkákat többnyire kalákában, önerőből végezték el. A január 20-i, szombat esti klubnyitón a „bliccelés kultúrájáról” létrejött csevegésbe kapcsolódhattak be a vendégek. A januári programban két előadás került bemutatásra: az elsősorban tizenévesek figyelmébe ajánlott Flandriái csínytevések című kaland-színházi produkció és a Csáth Géza írásai alapján készült Zách Klára című tragikomédia. A társulatnak sok sikert, a nézőknek kellemes „megdöbbenést” kívánunk. G.S. 18
