Ferencváros, 1996 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1996. június / 6. szám
Aluljárói anziksz HHMHHHk* - ümű „Azt mondd meg nekem, hol lesz majd lakóhelyünk, maradunk itt vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itten, maradunk itt, maradunk!” (Cseh Tamás: Budapest II.) Vajon amikor a 70-es években - az akkori illetékesek - átadták a Metrót, sejtették-e, hogy milyen sajátos kaval- kádnak adnak színteret a későbbiekben? Akárhogy is van, az aluljárók, igenis, egyfajta szerepet töltenek be az életünkben. A 70-es évek végén és a 80-as évek elején az akkori csöveseké volt a terep, akik nem ritkán a ragasztó adta mámorban ültek ott ré^eteg tekintettel, s próbálták összekéregetni a pénzt a napi betevőre, ezzel is megbotránkoztatva az akkori tisztes vagy éppen nem tisztes polgárt, aki, persze rögtön levonta következtetéseit az akkori ifjúságról. Aztán ahogyan az lenni szokott, lassan ők is felnőttek, és eltűntek az élet sodrásában. Mondhatni, nyom nélkül. A 80-as évek vége felé pedig különösen megszaporodott a koldusok és ál-vakok száma. Ma is lépten- nyomon tartja valaki a markát, így az ember eldöntheti, hogy kit sajnál meg a nagy rohanásban. Egyikük-másikuk a gazdaság rosszabbodásával egyenes arányban egyre erőszakosabb, mert azt már az istennek sem akarják elhinni, hogy nemcsak nekik nincs pénzük. Sőt, gyanítom, nekik olykor több van, mint nekem. Szóval közhely ide, közhely oda, az aluljáró a népek olvasztó- tégelye, s ez annál jobban igazolódik, minél kijjebb metrózunk a városból. A különbség szembeötlő. Mert, ugye, a Belváros aluljárója egészen más, mint a jó, öreg Ferencvárosé. Ahogy az aluljáróba érkezünk, mintha vásári komédiát látnánk. Emberek, hangzavar, forgatag, MIEGYMÁS. De aki közelebb megy látja, hogy ez bizony, maga az Élet. Személyesen. A „színpad” hatszög alakú, felülről akár szorgos kis hanyaboly- nak is nézhetnénk, ahol mindenkinek megvan a saját feladata. A „díszlet” a falakon körbefutó kirakatsor. Egyikben az idei (vagy talán tavalyi) nyár cipőmódiját szemrevételezhetjük, mellette a KOMPLEX kisáruház reklámozza magát szűkszavúan, mértéktartóan; ki tudja, létezik-e még egyáltalán... Kissé arréb megbámulhatjuk a Ruttkai Éva színház színészeinek mosolygós portréját, s néhány képet az aktuális darabokból. Kicsit furcsán hat ez az egész. Mintha szerepcsere történne, s ők - mint nézők - figyelnék ezt az aluljárói színdarabot. A sarokban búvik meg az elmaradhatatlan „dologvégző”, ahol egy tízesért mindenki könnyíthet magán; ha nem is a lelkén (az, sajnos, nem megy ilyen könnyen), de a testén minden bizonnyal. Színdarabunk szenvedő alanyai, a szép, színes virágok a VIRÁGÉRT boltjában, bölcs fejüket lehajtván egyre csak várják, hogy elkerüljenek innen, mielőtt - mindent feladva - végképp elhervadnának. Pedig a „szereplők” (vagy hangyák?), bár a közlekedést nem kis mértékben akadályozzák, mi mindent ígérnek: mindennél olcsóbb csemegét, gyönyörű, fűzöld paprikát, lila orgonát a legmesésebb kertből, lányoknak-asszonyoknak kedvezményes és biztonságos szárnyasbetétet ordítanak (aki ügyes, lehet, hogy el is tud repülni vele?), fiatal menyecskéknek Erdélyben hímzett lepedőt és „mindentudó” edénycsaládot a stafírungba, telt hátsójúaknak óriási bugyogót kínálnak potom áron. őket nevezhetjük „mellékszereplőknek” akár. Közülük már csak az érdes hangú újságos rikkancs hiányzik, de azok az idők elmúltak; meg egyébként is, a „páholyból” jól látni az újságos bódét, ami inkább hasonlít üvegkalickára, csak nincs benne madár; hát istenem, nem lehet mindent. A színdarab tetőpontja a már szokványossá vált nagyjelenet. De hol vannak a „főszereplők”? Nem nehéz rájuk találni, miután népes társaság veszi őket körül; mint amikor a járókelők egy véres baleset köré gyűlnek abban a reményben, hogy a halott arcáról majd le tudnak olvasni valamit. S hogy mire föl eme tömeg? Mert itt zajlik az „itt-a-piros-hol-a-pi- ros”-ozás, amely errefelé különösen megvetette a lábát, vagyis a dobozát, melyen a játék folyik. Mielőtt bárki azt hinné, hogy valami nagy trükkel, mi több, természeti erővel áll szemben, íme a játék menete: Végy egy ócska papírdobozt, rakj rá 3 gyufás skatulyát és manipulálj velük, lehetőleg úgy, hogy szemfényvesztés történjék. Lesz aki bedől, lesz, aki nem. Az biztos, hogy meg sem közelíti a nagy Rodolfo magánszámát. A játék érdekessége még, hogy ha rendőr van a láthatáron vagy a tulajnak éppen megszaladt, könnyedén lebontja a boltot, s faarccal távozik. Ha meg visszajön, azt látja, hogy rajta kívül ez idő alatt két másik banda vert tanyát. Gondolom, a területet békésen felosztják maguk között. Testi épségüket vigyázza az a 6-8 tagbaszakadt „statiszta”, akikről lerí, hogy „Uraim, mi ugrásra készen állunk!”. Szóval, meg van ez szervezve. Mindeközben a nyüzsgés nem szűnik a Ferenc körúti aluljáróban. Használjuk, megszoktuk és kész. Eső elől ide menekülünk, randevúkat itt késünk le stb. Egyébként pedig Shakespeare is megmondta, hogy „színház az egész világ, s színész benne minden férfi és nő”. Függöny. „Prága-Európa, Varsó-Európa, szőrszálat hasogatsz, csűr sz és csavarsz, Re- mény-Európa, Röhej-Európa... édes szívem, Te, reszli Európa, álmom, hogy mismilyen maradsz.” (Cseh Tamls: Kelet-Európa) Nagy Lilian 11
