Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. április / 4. szám
BESZÉLJÜNK... Juci néniről meg a Bokros-programról A z egyik külső kerület uszodája (ahová - miként a Gellért gőzfürdőjébe - szintén mentálhigiénés okokból járok) e szombat reggel is a szokásos nyolc óra körüli képét mutatta. Ilyenkor többen láthatók bent, mint a kinti előcsarnokban. Most is csak hárman voltunk vendégek, egy jó negyvenes férfi, aki épp a kabátját öltötte, egy hölgy, aki, mint én, az úszás utáni kellemes bizsergés állapotában ejtőzött a fotelban. A félkörívet formázó előcsarnok padlótól mennyezetig érő ablaktábláin a felhőkkel sikertelenül csatázó nap tört-szürkés fénye permetezett befelé, és az előcsarnokban egyenletesen oszlott el a félkörív jobboldalát elfoglaló büfé szendvicsein, süteményein, baloldalt pedig a színes kabátokon, amelyek az ott lévő ruhatár fogasain álmodoztak. A csarnoknak van egy galériaszerű része, ahová középtájról kettős lépcső indul, hogy félemeletnyi magasságban egyesülve a tulajdonképpeni uszodabejárathoz vezessen. A galéria mennyezete fával burkoltl sötétbarna, és jórészt elnyeli a fényt. Itt szinte állandóan villany ég. Többnyire csend van, csak a vendégek hozta hajszárítók zsonganak szabálytalan időközökben, különböző hangokon, Valóságos áhítatot keltenek, mint egy John Cage által írt gépzenei gregorián. Ez a felső rész tényleg olyan, mintha az építész az egészség és a sport templomának szentélyeként álmodta volna meg, hová belépni elvileg mindenkinek, de gyakorlatilag csak azoknak szabad, kik papjainak felke- nettek. A felkenés itt profán: hétköznap száz, hétvégén száztíz forintért adhatjuk át magunkat a vízistennel való poszeidoni egyesülésnek. Hétköznap reggel hovatovább már nem érdemes idejönni, mert a bevétel növelése céljából egyre több pályát adnak bérbe az iskoláknak; nagy a zsúfoltság és a zaj. De hétvégén, korareggel más a helyzet. Ilyenkor jönnek az igazi egészség-papok és papnők, elmélkedő arccal lépnek az előcsarnokba, ahol többnyire csend van, legfeljebb ajátékautoma- ta zörög, vagy a büfében emelkedik a mennyezetig néhány hangfoszlány. Szerencsére az asztali focit ritkán használják szentségtörő zajokat keltve, és a babanyerő automata is halkan zsong csupán. De fordítsuk figyelmünket a ruhatár felé! A ruhatáros néni, a törzsvendégek Juci nénije, feltekint most az újságból és megszólal: „Azt mondják, nehéz helyzetben van az ország, de soha ennyi Kos- suth-díjat nem osztottak, mint most. Én nem irigylem tőlük, ám ott van például a Molnár Piroska. Jó színésznő, szeretem is, de hát neki úgyis megvan mindene... A többiek között meg ott egy csomó öregember, akik úgysem tudják már felélni a pénzt. Mért nem adják azt oda a kórházaknak? Vagy a szegényeknek. Bár, azok meg lusták” - teszi hozzá tanácstalanul. Miként „A walesi bárdok”-ban: „szó megszakad, hang fennakad, lélegzet megszegik” (mikor az ősz bárd felemelkedik), úgy támad most csönd a csendben. És van, amikor a csend megfeszül, mint ugrásra- kész vadállat. Csak a kabátját öltő férfi szólal meg erőtlenül: „Ezek úgyis azt csinálnak, amit akarnak”. De Juci néni erre nem hallgat, hanem miként egy mai női Tiborc, folytatja panaszát: „Átéltem két világháborút, de ilyen rossz még sohasem volt. Nyolcezer forint kétszáz liter olaj? Hogyan fűtsem a lakást? Hétezerért dolgozom itt, a lányom negyvenhét éves, egy szociális intézmény vezetője volt, most vesztette el az állását. Őket is nekem kell segítenem. Elveszik a gyest? Ki fog itt szülni? Még az ötvenes években is jobb volt. Hiába adták jegyre a kenyeret és a húst, az anyósom disznót vágott vidéken, abból nekünk is jutott. Engem az oroszok sem bántottak, kilencen ettek nálunk, azt, amit a szomszédoktól összeszedtek. Aztán a munkanélküli segély. Tegnap jártam az Ady Endre utcában, ahol osztják, volt, aki Mercin jött érte. Adja el, és éljen meg abból. Itt vannak ezek a gyerekek is, egyik sem akar dolgozni. Elvégezték az iskolát és már kapják a segélyt. Az én unokám is. Neki ezer forint nem pénz.” És akkor, miként az elbeszélés szelleméhez illik, valahonnan felülről, a galéria homályából, a gépzenei gregoriántól kísérve egy alak lebegett alá: lupus in fabula (mint farkas a mesében). Rögtön megismertük: a pénzügyminiszterünk ő. Szokásos sötétszínű öltönyét viselte, mintha jellemezni akarná vele az ország sanyarú helyzetét, akárcsak Colbert, XVI. Lajos pénzügyminisztere, aki egyszerű, sötét ruhájában járt a királyi udvar fényűző pucc- parádéja közepette - tiltakozásul. A mi pénzügyminiszterünk közben odalebbent a ruhatár elé, szokásos szerény tartásával, szemüvegén átcsillant a leikéből fakadó részvét, s mint egy mai szakképzett Bánk bán, végtelen türelemmel imigyen válaszolt a női Tiborénak: .Magyarországon az egy főre jutó bruttó nemzeti termék mostanában érte el az évi négyezer dollárt, de ez is 8-9-szer kevesebb a legfejlettebb országokénál. Sőt, például még a spanyolországi Kataló- nia tartományé is négyszer nagyobb a mi- énkénél. S miközben a nálunk jóval gazdagabb németek is csak 6-7%-át fordítják össznemzeti terméküknek szociális kiadásokra, nálunk ez eléri a 27%-ot, amivel csak Svédország vetekedhet, de az ő gazdasága is összeomlóban van a szociális terhek miatt. Nálunk 1988 és 1993 között a termelés 3,4%-kal csökkent évente, miközben a fogyasztás csak 1,6%-kal lett kisebb. Ily módon jelenleg a belső felhasználás 9-10%-kal haladja meg az egy főre jutó összterméket. Ugyancsak emiatt a külföldi adósságszolgálat az áruk és szolgáltatások exportjának közel 50%-át emészti fel. Mindez összességében azt jelenti, hogy nem dolgozunk jól, mert többet fogyasztunk, mint amennyit képesek vagyunk megtermelni, azaz másként: gyermekeink és unokáink terhére eladóso- dunk. Valami ősi átok ül rajtunk, mert már Zrínyi Miklós is azt mondta „A török áfi- um ellen való orvosságában, hogy „csúfság lettünk a nemzetnek s önmagunknak... az vitézségnek diszciplínája meg nem tartásáért, az részegségért, az tunyaságért, az egymls gyűlöléséért és ezer ilyen vétkünkért”. Mindenki tartson önkritikát. Tisztában vagyok vele, hogy programom nem népszerű, mert - miként nagy közgazdászunk, az Amerikában tanító Komái János szellemesen kifejezte - senki az elmúlt kormányok közül nem merte vállalni a „koraszülött jóléti állam” leépítését. Én tudom, mit a nagy Széchenyi is megmondott: ,jaj annak aztán, aki a nép oly csalhatatlan (?) inspirációinak vakon hisz és vakon nem hódol”. De Zrínyivel vallom: „Én nem hízelkedhetem édes nemzetem, tenéked, hogy hazugságommal dicsérjelek”. Ha a megszorító intézkedések pedig nem vezetnek eredményre, akkor az 1998-as választásokon a nép ezt a kormányt a történelem szemétdombjára küldheti - miként ezt egy sajtóértekezleten el is mondtam”. „Úgy legyen” - mondta Juci néni, a pénzügyminiszter predig eltűnt a fellegekben. Ne 15
