Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. április / 4. szám
Tétova kísérlet a megszólalásra a Költészet Napján, április 11 -én A költészetről beszélni, a költészet lényegét megfogalmazni - lehetetlen. Ám emberként sok mindent megpróbál e földön az önmagát olykor isteni képességekkel megáldottnak vélő bárgyú lélek; bele is bukik néha ebbe, bár tanulni kudarcaiból nem nagyon szokott. Ember, hát emberül él: háborúzik a békéért, éhezik az elesettekért, ahol szeretik, ott a legmagányosabb, ahol szeret, ott a legkegyetlenebb. Végül hitét vesztve, saját lelkére csavarodik szegény, reménytelenül. Mégis, tapasztalatai révén elmondhatja, hogy a szabadság, béke, boldogság és egyéb szubsztanciák létezők. Ha csak igényként is, ha csak a „vágy titokzatos tárgyaként” is, de mindenképpen értéknek tekinti ezeket. Bele is roppan hatalmasan. Magasztos pillanat és békeharc - mindegyikről van valamilyen tapasztalat, megtörtént már néhány hasonló képtelenség velünk ittlétünk, ügyetlen uralkodásunk során. Ez az ember, cest la vie, büntetése és jutalma is az, hogy emberként érez és gondolkodik. A Teremtő néha letekint, majd legyint egyet, ha kedve szottyan rólunk bármit is meghatározni egyáltalán. De nincs kedve. Vélhetőleg nagyobb művész ő annál, hogy alkotásainak további életébe beleszóljon, bár esendősé- gét jelzi, hogy egyszer-másszor mégis megtette már. Inkább mások lehetnek a szempontjai: Ő ennél sokkal egyszerűbb, és valljuk be, természetesebb. Azért persze a költészetnek lehet valami köze hozzá, míg ezzel szemben a háború sokkal inkább emberi dolog. A költő az, aki a születés és az elmúlás közötti zaklatottságában felfedezi a csodát abban a dadogásban, ami a teremtés szemetéből egykor végérvényesen ajkunkra tapadt. Csupán csak remélhetjük, hogy ez még sokezer évig így marad, mindenkinek ami jár: a papnak az elragadtatás, a költőnek a végső párbeszéd, a valóság sötét régióiból rügybe pattanó titok és talány. Általa „szűrődik” át lelkünk szövetén mindaz, ami immár visz- szavonhatatlan: igen, itt vagyunk, hol rosszul, hol pedig jobban kicsit, ám még legteljesebb állapotainkban is végtelenül magányosan. Igen, végtelenül. Mert egy mosoly, egy érintés, a nap mint nap születni vágyó isteni jóság fölemel bennünket kisszerű- ségünkből a lét magasába. Hogy onnan bukott angyalként zuhanhassunk ismét alá. Greguss Sándor JÓZSEF ATTILA TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat. Légy, ami lennél: férfi. A fű kinő utánad A bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed. Hogy bizonyság vagy erre, legalább azt köszönjed. Ne vádolj, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz, ne hódolj és ne hódíts, ne csatlakozz a hadhoz. Maradj fölöslegesnek, a titkokat ne lesd meg. S ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg. Emlékezz, hogy hörögtél s hiába könyörögtél. Hamis tanúvá lettél saját igaz pörödnél. Atyát hívtál elesten, embert, ha nincsen isten. S romlott kölkökre leltél pszichoanalízisben. Hittél a könnyű szóknak, fizetett pártfogóknak s lásd, soha, soha senki nem mondta, hogy te jó vagy. Megcsaltak, úgy szerettek, csaltál, s így nem szerethetsz. Most hát a töltött fegyvert szorítsd üres szívedhez. Vagy vess el minden elvet s még remélj hű szerelmet, hisz mint a kutya hinnél abban, ki bízna benned (A költő 1995. április 11-én lenne 90 éves.) 6
