Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. február / 2. szám
A krumpli A szegények eledele. Ezt mesélték róla a régi öregek. A falusi emberek mindennapi tápláléka, de a városi szegényeké is. Falun minden házban megtermett a kiskertekben, a földeken, a városiak pedig ősszel bevásároltak belőle néhány zsákkal a téli időkre. Azt mesélték róla, hogy a háborús időszakban vele „húzták” ki a szörnyű hónapokat, éveket. Bármilyen világ járta, enni azért mindig kellett. És ha már semmire sem futotta, néhány zsák krumplira, babra, borsóra a legszegényebbeknek is tellett. Ehhez jött még egy kis szalonna, hagyma. Ebből állt a szegény ember téli étrendje. A krumpli a hétköznapok étele, az egyszerű embereké. Az öregektől hallottam azt is, hogy hányféleképpen tudták elkészíteni. Bár én nem vagyok szakács, néhány receptet azért ismerek a spórolás időszakából: Krumplileves, krumplipaprikás, rakott krumpli, krumplis tészta, krumplifőzelék, petrezselymes krumpli, töltött krumplisaláta, krumplipüré, krumplis pogácsa, tepsiben sült krumpli. És persze a sült krumpli: amelynek teljesen más az íze, ha karikára szelve sütik, más, ha vékony hasábokra vágják. Lám, az emberi találékonyság kimeríthetetlen. A legszegényebb fajtája, amikor héjában parázson vagy tepsiben megsütjük, s miután megsült, egy kis sóval, paprikával ízesítjük, esetleg pecsenyezsírba mártogathatjuk. A krumpli a mindennapjainkhoz tartozott. Legalábbis eddig. Most döbbenten láttam a boltban, hogy az ára 99 forint. Először azt hittem, két kilogramm ára a 99 forint, de aztán kiderült, hogy tévedtem. Egy kilogramm ára ennyi. Sőt, felvilágosítottak, kapható olasz burgonya is 200-ért. Körülnéztem a piacon, ott általában 70-75 forint volt kilója. Szóval, ha főzni akarok belőle egy paprikást, akkor a hozzávalókkal együtt egy vagyonba kerül. És ha krumplistésztát készítenék? A száraztészta, a hagyma, a krump- li, a paprika... Ez sem jön ki sokkal kevesebből, és még a villanyt (gázt) nem is számoltam. Akkor inkább sült krumpli kellene. A hozzávalók közül az olaj van már másfélszáz forint is. Legyen akkor inkább héjában sült krumpli! Ahhoz nem kell más, csak krumpli. Ez lesz a legolcsóbb. Elkeseredésre semmi ok, hiszen nagyszü- leink is ezt ették a háborúk, forradalmak, és az ínséges idők alatt De hát hol van itt háború? A déli határainknál sajnos már évek óta lövöldöznek a szerbek és horvátok, de nálunk szerencsére csak szavakkal ölik egymást nap mint nap az emberek. Hol van itt éhínség? Az aztán végképp nincs! A boltok polcai roskadoznak az árutól. Már télen is lehet kapni dinnyét és hatalmas szemű spanyol szőlőt. A banánt sem a pult alól kell protekciós alapon megvásárolni, mint régen az „átkos” szocializmusban. Lehet már nálunk kapni mindent. Gyémánt gyűrűt és nercbundát Porschét és százmillióért budai luxusvillát úszómedencével. Csak a krumpli ne lenne olyan drága! Már majdnem 100 forint. Majdnem egy árban van a benzinnel. Autózni azért nem mindig kötelező. Le lehet tenni, és akkor benzin se kell. Enni azonban muszáj! Vajon hány krumplis vacsorára futja a munkanélkülinek, a nyugdíjasnak, a gyes-en lévőnek, az éhbérért dolgozó kisembernek? Azt mondták róla, a krumpli a szegények, a mindennapok eledele volt. De kié lesz ezután? A gazdagoké? A krumpli - mondjuk inkább burgonyának, vagy po te toriak, így sokkal elegánsabb - felkerül az előkelő és ritka ételek közé. Mert a Illusztráció: Erdélyi Pété. falvakban, a kiskertekben majd megterem ezután is, de az aszfalton, a betonlakásokban, a kis- és nagyvárosokban nem igen „otthonos". A politikusok azt mondták, ez az év még nehezebb lesz, mint az előző volt. Már érezzük, látjuk, pedig még nem is tudunk mindenről. De azt ki mondja meg, mi lesz velünk, ha már a krumplira sem telik?... Pálfi Diana A tizenharmadik Nem mese, szám - vagy mégis, ki tudja? Nagyanyámék ennyien voltak testvérek, nyolcán életben maradtak. Aztán mind a nyolc meghalt, nagyanyám utolsónak három éve. Ő már húsz évvel ezelőtt is szegény volt, pedig akkor a frizsider-szocializmusban éltünk. Neki is volt jégszekrénye. Abban tartotta a cipőket. Nem csak a sajátjait, hanem majd jó lesz valakinek alapon mindenféle méretű, fazonú és állapotú lábbelit. Soha nem tüzelte el őket, pedig vaskályhája örökké éhezett, hidegen, mint egy jégszekrény. Sok takarót használt, nem keményített huzatú illatosat vagy vastag meleget. Foszlott paplant, tetézve kopott pléddel, amire dédnagyanyám szőrmegalléros, fekete télikabátját rakta. A kabátnak története van. Dédnagyapám vette tizenharmadik havi fizetéséből. Büszkén vitte haza, ezentúl feleségének sem kell szégyenkeznie. Az elegáns fekete kabátban úri körökben is megjelenhetett, de úgy hiszem, erre nem került gyakran sor. A dé- di halála után a kabát nagyanyámra szállt Élete végéig őrizte a családi relikviát, csakúgy, mint a dédi lovagló pálcáját. Rám csupán a történet maradt nagypapa gáláns költekezéséről. A vér nem válik vízzé, a napokban úgy éreztem, itt az ideje, hogy utánozzam a csak fényképről ismert déd- nagyapit. Zsebre vágtam - a nem kis utánajárással megkapott - 13. havi fizetésemet és irány a jól ismert áruház. Elegáns műszőrme kabátot néztem ki, a mérete olyasmi volt, mint feleségemé, ára is a tizenharmadikhoz szabott: nyolcezer forint. Az eladó készségesen forgolódott körülöttem, amikor megtisztult látásom, a kabát ára ugyanis egy nullával „hosszabb” volt, mint első ránézésre kapzsiságom sugallta. Megszégyenülten somfordáltam ki az üzletből. A gavallérságnak lőttek, de mivel fognak takarózni majd az unokáim? Kleer 20
