Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. február / 2. szám
BESZÉLJÜNK... Az önkormányzati választásokról E szembe jut egy régi élményem, ami Lengyelországban esett meg velem a Visztula partján, arrafelé, ahol a kardos sellő vigyázza a víz lassú folyását. Lengyel barátaimmal beszélgettünk meg-megállva. Hogy miről? Nem emlékszem pontosan, de akkoriban a fő téma az volt, hogy csak a vezetés változott, de nem a rendszer. Ez volt a Gierek korszak kezdete, talán 1975-öt írtunk. Már megkezdődött az ország eladósodása. Marek, a humán műveltségű, a történelem és a politika iránt igen érdeklődő mérnök félig komolyan félig viccesen azt mondta: „ez a legjobb gazdaságpolitika. Az új kölcsönből fizetjük a korábbinak a kamatait”. Szóval ilyesmi körül forgott a szó, a lengyel és magyar összehasonlításokkal tarkítva. Egy idő után felfigyeltünk egy kisfiúra, aki mellénk szegődött és hallgatta, mit beszélünk. Ma is magam előtt látom: tipikus lengyel kisgyerek, szőke kócos haj, rövid nadrág, kockás ing, kék szem. Lehetett úgy hat-hét éves. Mi, ha jól emlékszem, franciául beszélgettünk. Még azt gondoltam magamban, jé, milyen érdekes, hogy lenyűgözi emez ártatlan gyereket a francia nyelv dallama. De nemigen törődtünk vele. És ekkor olyasmi történt, ami számomra ama pillanatok közé tartozik, amikor az ember nem könyvekből, hanem közvetlenül az élettől tanul. Mikor egy helyzet úgy kiélesedik, mint amikor a moziban a gépész az új filmszalag indításánál kénytelen a lencsét újra beállítani, s mondjuk egy arc, totálplanban úgy betölti a filmvásznat, hogy - Pi- linszkytől véve a képet - valósággal belénkhatol „a pórusok brutális csipkefátyla”. Az addig hallgatag gyerek ugyanis egyszercsak csúfondáros hangon és határozottan agresszíven elkezdett kiabálni, mondjuk ilyesmiket: nyenyeteböcsecsu... stb. Először azt hittem, hogy valami lengyel mondókát mond, mint a mi sárgabögregörbebög- re nyelvtörőnk, mert - véltem én - meg akarja mutatni, hogy ő is tud érthetetlen nyelven beszélni és a maga módján így akar társulni velünk. De nem, lengyel barátaim sem értették. Végül Dana, a vidám érzelmes asszony (aki pár év múlva jobbnak látta Kanadába kitelepülni, s most talán Torontóban él), fejtette meg a talányt: „a gyerek nem értette beszédünket, s ez belőle agressziót váltott ki”. A gyerek, miután emígyen ránkokádta dühét, mint aki rossz fát tett a tűzre, elinalt. A képlet és tanulság végül is egyszerű: ha nem értjük a nyelvet, melyet hozzánk hasonló lények beszélnek, először szorongást, majd - legalább verbális - agressziót vált ki, aztán bűntudatot, s végül menekülést. Ilyesmit később is tapasztaltam, mondjuk, magyar turistacsoportnál külföldön, ha valami nyelvi félreértés miatt konfliktusba keveredtek, például a parkolóőrrel. Van azonban ennél egy még rosszabb eset: amikor a saját anyanyelvűnkön mondottakat nem értjük. Ugye tetszettek már belecseppenni idegen társaságba, ahol a többiek „félszavakból értik egymást”, s bár magyarul beszélnek, mégsem tudjuk, hogy miről. A szavakat még értenénk, ám azok értelmét nem. Ez egyébként általánosan érvényes a hétköznapi életvilágunkra. Egy német származású amerikai szociológus úgy fejezte ezt ki, hogy: különböző „értelemtartományokban” élünk. Nem értjük egymás nyelvét: egyik család a másikét, a mérnök az orvosét, a tanár az üzletemberét, a vidéki a városit, a pesti a vidékit. Pedig mind magyarul beszélnek, és mégis... valahogy nem jön össze. Mindez az önkormányzati választások kapcsán jutott eszembe, pontosabban annak a ténynek kapcsán, hogy a választásra jogosultak majdnem hatvan százaléka nem ment el szavazni. Mert a sokféle értelemtartomány közül, amelynek nyelvét a magyar lakosság túlnyomó többsége nem beszéli van egy, mellyel szemben különösen szorong, agresszív, ezért bűntudatos és menekül előle: és ez a demokrácia nyelve. Ezt igazolja széles körű elutasítása a politikának, a pártoknak, sőt a szélesebb értelemben vett közéletnek, ami ilyen közhelyekben szokott kifejeződni: „a pártok csak marakodnak”, „a politikusok csak pofáznak”, „miközben ezek a parlamentben dumálnak, nekünk üres a boríték” - és más hasonló szólás-mondások. A politikának ez a megvető elutasítása nem korlátozódik az úgynevezett „politikai névtelenek” tömegeire, hanem innen beleivódik magukba a politikusokba is, akiknek tetemes része inkább független jelöltként indult az önkormányzati választásokon, mondván magában, hogy, „jaj, csak nehogy kapcsolatba hozzanak valami párttal”. Nálunk a politikusok is megvetik a politikát, a pártokat, és így aztán, önmagukat is. Nézzük csak meg a választási eredményeket, ezek közül is a polgármesterválasztás eredményét. A függetlenek szereztek 2573 helyet, a hat nagy parlamenti párt eddig összesen 302-t (az adatokat ld. Budapest Sun, December 15-21. 1994.). E fölött a tény fölött a pártvezérek az eredmények értékelésénél „nagyvonalúan” átsiklottak. Mindenki talált valamit az eredményekben, ami fölött örömünnepet ült, miközben kudarcait szőnyeg alá söpörte. A szocialisták afölött örvendhettek pl., hogy övék a legtöbb polgármesteri szék, 107 - ami „óriási” eredmény: az összes polgármesteri helyek mintegy 1/25-e. A szabaddemokraták annak örültek, hogy Demszky nyert - és mélyen hallgattak arról, hogy „renegát” kerületi polgármestereik mind befutottak más pártoknál vagy független színekben. És így tovább, végigmehetnénk a többiek diadalmai fölött is, mind ezt találnánk: a szembenézés hiányát a komor ténnyel: a magyar lakosság túlnyomó többségét nem érdekli, hogy mi történik közvetlen környezetében. Pedig - mint Jászi Oszkár kifejti egyik írásában - „ha valamely állam igazi kultúrszínvonalát és emberi mértékét akarod mérni, akkor sohasem a fővárosát tanulmányozzad, hanem átlagos helyzetű községeinek helyzetét és közösségi szellemét. És ha úgy találod, hogy a községek nem élnek intenzív lokális életet, biztosra veheted, hogy az összállam demokráciája is meglehetősen fejletlen lesz”. E bölcs mondáshoz csak annyit tegyünk hozzá, hogy ma a főváros sem 8
