Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. február / 2. szám
A Mentők szemével a világ A mikor 1950-ben kiderült, hogy Pap Zoltán orvos- tanhallgató nem egyszerűen egy gyártulajdonos család leszármazottja, hanem tizenhárom éves kora óta - örökség folytán - maga a megtestesült kapitalista, rögtön kizárták a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultásáról. Orvostanhallgatóként ekkor már dolgozott a Mentőknél, mert a két évvel korábbi államosítás rákény- szerítette, hogy pénzt keressen. Akkoriban nagyon sokan voltak kénytelenek efféle pályamódosításra, mondhatnánk, szorultak hosszabb-rövidebb ideig „perifériára”. Dr. Pap Zoltán - aki egyébként immár a második ön- kormányzati ciklusban ferencvárosi képviselő -, 1993- ban az Országos Mentőszolgálat főorvosaként ment nyugdíjba. A kis kitérőből évtizedekig tartó szolgálat lett. „Gyönyörű pálya volt”, mondja nemes egyszerűséggel.- Miután kirúgtak az egyetemről, hat évig mentőápoló voltam. Ez volt az az időszak, amikor a „láncos Tito” elleni háborúra kellett felkészülnie az országnak, így hozzájárultak ahhoz, hogy a Mentőknél orvossegéd tanfolyam induljon, amelyet én is elvégeztem. A tanfolyam hallgatói valamennyien kirúgott medikusok voltak.-Az, hogy az egyetemről kirúgott „osztályellenségek” a Mentőkhöz kerültek, valamiféle kiszúrásnak számított?- Egyáltalán nem. Ez a Mentőszolgálat akkori főigazgatójának zseniális meglátása volt. Hiszen kapott harminc-negyven olyan embert, akik ugyan többé-kevésbé másodrendű állampolgárrá voltak nyilvánítva, de érdeklődésük az egészségügy felé fordult, és orvosi diploma nélkül nyújtotta számukra ez a pálya az akkor legmagasabb egészségügyi munkakör lehetőségét. Következésképp ez egy „hűséges hadsereg” lett. Egyébként ez a tanfolyam volt az első kísérlet Magyarországon, hogy az orvos és az ápoló közé magasan képzett ember, ha úgy tetszik, egészségügyi technikus, egy középső tisztikar kerüljön. Ennek nyomán alakult ki az Egészségügyi Főiskola, ahol ma mentőtiszt-képző szak is működik... Aztán 1959-ben lediplomáztam, és a tisztesség úgy kívánta, hogy pár évig ottmaradjak.-A pár évből végül egy életpálya, mondhatnánk, életmű lett. Miképpen? A laikus is tudja, hogy az orvostársadalom legmegbecsültebb rétege nem a mentősök között található...- Valóban nem. Hiszen a balesetet szenvedett ember vagy a részeg a mentőorvos láttán nem a zsebében kezd kotorászni. Úgy is mondhatnám, hogy a mentőorvosi munka erkölcsi és anyagi„hasznát”, az anyagi és erkölcsi paraszolvenciát nem a mentőorvos teszi zsebre, hanem az az egészségügyi vonal, akinek a beteget átadja. Tehát nem az anyagi és nem a szakmai elismerés tartott engem a Mentőknél. Hiszen a szakma hosszú ideig valamiféle „gyógyfuvarozóknak” tartott bennünket. És itt az egész egészségügyet jellemző szemléletről, a kórház-centrikus- ságról kell szólnom. Állandóan arra voltunk büszkék, hogy ezer lakosra hány kórházi ágy jut, és azt hittük, hogy ettől megoldott az egészségügy helyzete. Ám eközben mindenféle vonatkozásban katasztrofális helyzetbe kerültünk. Ez a magyarázata, hogy az alapellátáshoz tartozó mentőorvosi szolgálat nem tartozott a megbecsült karegóriába. Hogy mi tartott mégis ott? Az az óriási fejlődés, ami a helyszíni betegellátásban bekövetkezett, tulajdonképpen az én éveimre esik. Mert amikor én mentőápolóként kezdtem, volt egy ládánk, abban néhány injekció és természetesen kötszer. És ha végiggondoljuk, hogy egy mentőkocsiban ma már van lélegeztető készülék, elektrokardiográf, elektromos szívütemszabályozó, a szívműködés újraindításához szükséges defibrilátor, infúziós pumpa, a legkorszerűbb gyógyszerek óriási arzenálja, a fájdalomcsillapítók nagy választéka... és ha hozzáteszem, hogy világviszonylatban élen állt a mentősök szakmai-szellemi fejlesztése... Nos, kiderült, hogy csodálatos évtizedek voltak. Ezért mondom, hogy ez egy gyönyörű pálya.- A mentőorvos kellemetlen élményekkel is találkozik. Hogyan éli át, dolgozza fel ezeket?- Egy értelmiségi vagy polgári családból származó fiatal, aki a középiskolából egyetemre kerül, egyszerűen nem rendelkezik fogalmakkal arról, hogy az ország milyen helyzetben van. Aki eljön hozzánk egy év szigorló szolgálatot teljesíteni, az olyan szociológiai tájékozottságra tesz szert, ami semmiféle más területen sem tanulható. Látja belülről a gyárakat, a munkásokat, és nem a televízió híradójából ismeri meg a köztársasági elnököt, vagy a martinászt aki a tiszta üvegen keresztül nézi az olvadó vasat... Lát egy embert, akire ráömlött a vas, és ott vannak a társai, izzadtan, piszkosan, iszonyatos körülmények között, borzalmasan lerobbant gyárban. Szóval, mi már a hatvanas években is a saját szemünkkel láthattuk, micsoda elszegényedés megy végbe nálunk. Csak akkor még nem 6
