Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. december / 12. szám
Tény-képek, fény-képek C sak úgy sétálgattam, ahogy máskor is, hátizsákomban a fényképezőgéppel. Most éppen a Ráday utcát és környékét választottam, nem először. A kora őszi délutáni napfény rézsűt pré- selődött a házak közé, belső udvarokba, lépcsőfordulókba. Bementem a nyitott kapukon, felkaptattam a legfelső emeletekig. Az utca elején ráakadtam aznapi kincsemre: a második emeleti folyosó pillérein mosolygó félmeztelen „sel- lőkre”. Amíg megfelelő látószöget keresve tébláboltam gépemmel, kinyílt egy ajtó a hátam mögött. „Fényképez kedves?” - kukucskált ki az idősebb hölgy - „Tudja, milyen szép volt ez a ház régen?” - s már ott is állt mellettem. Mindig így szokott történni. Épp hogy felfedezem az aznapra esedékes csodát, épp hogy felocsúdok elképedésemből, épp hogy előkaparom gépem a hátizsák legaljáról, amikor kinyílik egy ajtó, először csak egy picit, aztán még egy kicsit, hogy aztán végül előbukkanjon mögüle a Történet, a házról, a lakóiról és az életükről. Már látom is, hogy milyen volt A Ház, hol volt és milyen az a freskó, amit az IKV aztán lemázolt fehér festékkel, milyen ragyogó türkizes meg mindenféle színekben tündököltek a falfestmények és szobrok, mielőtt elnyerték volna mostani egységes vajsárgáságukat, honnan tűntek el a hihetetlenül gazdag mintázatú lépcsőkorlátokról a réz gömbdíszek, milyen kockakő volt a belső udvaron a beton, kutyaszar és az állhatatosan élniakaró akácfa helyett, és aztán már látom a lakókat is, élőket, holtakat, hogy ahol most állok, na épp onnan vetette le magát egy fiatal asszony évekkel ezelőtt, teljesen szétment szegény, idegen volt, nem a házból való, csak bejött meghalni, a szomszéd ember is lezuhant egyszer részegen, de ő megmaradt, csak sántít egy kicsit azóta, még mutogatták is a tévében, régen nagyon összetartottak a lakók, együtt jártak vásárolni meg moziba, veszekedés meg pletykálkodás helyett, bezzeg most, ez a földszinti is, iszik egész nap, de miből?, miből?, és akkor kivágódik a földszinti ajtó, kislisszol rajta vagy három macska, meg kizúdul egy asszony, az „ivós”, és ömlik belőle leírhatatlanul a káromkodás, hogy zeng a ház, ám kalauzaim, akik már megszokták, kémek, hogy menjek csak velük, mutatnak valamit, na azt fényképezze le!, megzörgetnek egy ajtót, amit pinceajtónak hittem, de nem az, még ott is lakás van, , elvisszük a ékulcsot Eta néni, kiabálnak befelé, aztán kinyílik egy másik ajtó, és elém tárni A Vécé, a mi házunkban is van ilyen ismerem a fajtáját, sőt egyszer a Lónyay utcában, mivel azt hittem, ott a keresett iroda bejárata, illedelmesen kopogtam, aztán benyitottam, s egy keskeny folyosón találtam magam, melyről négy-öt ajtó nyílt, az egyik nyitva, és egy öreg nénike, foglalatossága közben megzavarva, bosszúsan rivallt rám, miközben hatalmas rózsaszín fehérneműjét igyekezett magára húzkodni, szóval nem volt idegen nekem ez az ittragadt polgárosodó Magyarország ezen „darabkája”, de nézze csak, mutatták, az emberre akkor fog ráomlani a fal, miközben a szükségét végzi, meresztgettem a szemem a félhomályban, és tényleg, már csak a szentlélek tartotta a vécé felett a falat, amannál a szomszédnál meg a másodikon, hat kutya van, és amikor veszekszenek, vagy a gyerekek verik egymást, márpedig ez gyakran előfordul, a kutyák is vo- nyítani és ugatni kezdenek, egyszerre mind a hat, hogy elviselhetetlen, és tényleg, ebből is ízelítőt kapok, és már elhiszek mindent, amiről azt gondoltam, hogy túlzás, de ez már nem is ugyanabban a házban történt, emlékeimben összemosódnak a helyszínek, csapongók egyikből a másikba, most megint vissza az előzőbe, amikor is odaér hozzánk az „ivós”, kíváncsian, hogy mit csinálunk mi a vécében, pedig én igazából csak a lépcsőházban a vaskorlátot szerettem volna lefényképezni, odalép hozzám, közben egyfolytában káromkodik és átkozódik, s azt kiabálja, ne hallgassak a „kalauzaimra”, ő persze nem ezt a szót használja, hiszen azok mérgezték meg
