Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. december / 12. szám
‘J^is /karácsonyi sz,entimentáCé A november első fele nagyon szép. Hűvös van, de nem az a csontfagyasztó hideg; a levegő friss, telve még az ősz minden gyümölcsének illat-emlékével s ragyogó szinergiájával. A természet csupa arany, káprázatos, akárcsak a Nap éles, hideg fénye. Valószerűtlen és gyönyörű a világ, mintha utószor lángolna fel minden, ami él és ég, de már pihenni vágynak a sokszínű fák, nagyokat pislognak a bokrok és a göndör bozótok. Az ember, ha ilyenkor az erdőben jár, úgy hallgatja a természet zenéjét, mint egy csodálatos szimfóniát; lélegzetakadva és mélységes tisztelettel a teremtő, vagy csak a létezés nagysága iránt. Aztán jön a ridegség, a szürkeség, a kopaszodó, halott növényzet, a város pedig, mint valami koszos, nyálkás aszfalttömeg... A szántóföldek felett fekete halálmadarak kárognak, és az ember lehetőleg ki sem teszi a meleg lakásból a lábát. Befelé fordul, s aki hajlamos rá, depresszióba menekül vagy téli álomra hajtja fejét. Majd leesik a hó és betakarja ezt a rengeteg szürkeséget. Szívünkbe csöndesség költözik, s csak álmodunk, álmodunk, éjjel is meg nappal is, nagy fehérségbe bugyo- lálva. Jó ilyenkor összebújni valakivel, ajándékot venni karácsonyra azoknak, akiket szeretünk, jó ilyenkor szeretni, és jaj annak, aki az ünnepekre is egyedül marad. Nem véletlen, hogy a legtöbb öngyilkosságot karácsonykor követik el, hiszen magányosnak lenni akkor, amikor az emberek egymásért ünnepelnek, a legszömyűbb életdolgok közé tartozik. Furcsa szerzet az ember... Annak érzi át igazán az értékét, ami már nincs, ami elveszett. Véletlen ez? Vagy ilyen a világ rendje? Születésem évétől fogva minden karácsonyt a Lónyay utcában ünnepeltünk. Minden éjféli misét a Bakáts templomban hallgattunk végig, és mindig a Duna-parti parkban örültem az első hónak. Gyalog cipeltük haza a Csarnokból a fenyőfát, rendszerint az utolsó pillanatban, és minden évben a körúti hentesnél vásároltuk az ünnepi halat. Az idei lesz az első karácsony, amit már nem a Ferencvárosban tartunk meg, s bár mindig sokat lázadtam a „hülye” környék miatt, most mégis összeszorul a szívem, ha erre gondolok. Valamit örökre elveszítettem, s bár pontosan nem tudom, csak sejtem, mi lehet az. „Elvesztettem” a gyerekkoromat, és életem egyharmad része zárult le azzal, hogy elköltöztünk a koszos Lónyayból. Most más bámulja a tűzfalakat a szobám ablakából, és más veszi meg az „én hentesemnél” a karácsonyi halat. No persze, aki most ott él, ahol én nyeltem a füstöt sok éven át, az meg oda vágyik, ahonnan ő jött. Hát igen... De hogyan is merészelek én sírni, mikor vannak, akiknek se otthonuk, se rokonuk, az ünnepet az utcán töltik rongyokba tekerve, esetleg szeretetotthonokban, sőt van olyan ország, ahol ilyenkor is lőnek és meghalnak értelmetlenül, tőlünk nem is túl messzire. Furcsa szerzet az ember. Azt hiszi, vele nem történhet meg mindaz a nyomorúság, ami a Földön van, s ha mégis, hát nem érti, miért. Pedig megtörténhet. És éppen ez az, amiért örülni kell az életnek, annak, ami éppen megadatik, és azoknak, akik szeretnek minket. Mert ez fontos. Nagyon. Kolin Dóra
