Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. szeptember / 9. szám
BESZÉLJÜNK... ■w- -y gy esett, hogy e sorok írója a nyá- I ron részt vett egy korzikai köruta- záson. Az utazást egy kis ifjúsági utazási iroda szervezte, amelyekből számtalan működik manapság. Hallatlan mozgékonyak, benyomulnak a nagy irodák által szabadon hagyott vagy el sem ért területekre. Olcsók, szálláshelyet kempingben, buszon, hajón biztosítanak. Szervezésben, programban többnyire a profizmus és az amatőrség között lebegnek. A tulajdonos általában kezdő vállalkozó, aki szerződést köt egy szállítóval, vagy olykor maga vezeti a buszt is, amit a család összes anyagi erejének megfeszítésével vásárolt - többnyire valami volt „szocialista” cégtől. Az idegenvezető gyakran szintén amatőr, fiatal diplomás, aki jól-rosszul beszél egy nyelvet, s nem egyszer maga is először jár az úton, melyen csoportját vezeti. A szervezés hirdetéssel indul, aztán a jelentkezőket egy- szer-kétszer összehívják megbeszélésre, és még az is előfordul, hogy egy-egy önként vállalkozó készül fel az útbaeső városok, látnivalók ismereteiből. Van valami könnyed bája a spontaneitás és szervezettség eme kóros egyvelegének. De ebből fakadnak problémái is. A számos, egymást nem ismerő ember nagyon különböző karakterrel, szokással, és „mániával” érkezik, ezért nem tud közösséggé kovácso- lódni. Csak klikkesedés van azok között, akik a másikkal egyívásúnak érzik magukat a szimpátia-antipátia első látásra működő elve alapján. Mármost ennek az a következménye, hogy a váratlan helyzetek, a spontaneitásból fakadó folytonos döntési kényszerek (megálljon-e és hol a busz? megnézzük-e ezt vagy azt? stb.) feszültségeket gerjesztenek, a szimpátia-áramlatok mellett az utálat láthatatlan lelki áramlatai is állandóan ott köröznek a levegőben. Az utazó, még a leggyakorlottabb is, lényegében egy enyhe sokkos állapotban leledzik, mert ki van szakítva megszokott tárgyai, szokásai és életkörülményei közül. A sok feszültségforrás között van azonban egy, amely tipikusan két csoportra osztja a társaságot. Az egyik csoportot a „megismerni vágyók” alkotják. Ők előre felkészülnek az út látnivalóiból, képesek a buszt megállítani egy 300 éves híd lefényképezéséért, útikönyvüket bújják, nehogy elmulasszanak egy képtárat, szobrot vagy kolostort. És utálják a másik csoportot, akiket magamban „élA magyar turistákról és az elmúlásról vezkedőknek” neveztem el. Utóbbiak valami tévképzet folytán összetévesztik a körutazást a nyaralással. A városokban ődöngve csak a „hangulatot akarják élvezni”, ha valami nagyon híres látnivaló van, azt a többiektől hallják meg, és - na, egye fene felkiáltással - azért megnézik. De mennél hamarább a kempingben akarnak lenni, a strandon heverész- ni, vagy jókat sörözni a nagy melegben. Ók természetesen a „megismerni vágyókat” utálják, akik szerintük mind sznobok és kipipálják az útikönyvükben, amit már megnéztek. A mi „élvezkedőink” két egyetemista lányban öltöttek testet. Magamban „hiszteri- otidáknak" neveztem el őket. Ne tessék lexikon után nyúlni, hogy mit jelent e szó; saját találmány. Olyan embereket jelöl, akik állandóan megsértődnek azon, hogy a világ nem az ő elképzelésük szerint alakul, alkalmazkodni nem tudnak, s mindenre, ami nem tetszik nekik, hisztérikusan reagálnak. Soha fel nem nőtt gyerekek. E hisztérikus kitörési készenlét alkotja személyiségük összetartó centrumát, azaz: e hisztéria úgy tartja fenn Énjüket, miként a görög építészetben a kariatidák a templomok tetőzetét. Az egyik kariatida szőke, a másik barna, előbbi szép harmonikus külsővel bír, az utóbbi arcán már látszik az erőfeszítés, mellyel önbizalmának tetőzetét fenntartja. A hisztérikus reakciók a környezetet tűrésre és belenyugvásra kényszerítik,ha nem akarnak állandó konfliktusok között élni. A lányoknak fiúik is vannak, akiken látszik, hogy mindebbe már rég beletörődtek. Biztosan nagyon szeretik a lányokat A barna azzal kezdte, hogy amikor a fiúja egy buszindulásról elkésett, bocsánatkérés helyett az idegenvezetőt teremtette le, merthogy állítólag nem adott elég információt. A szőke azzal folytatta, hogy követelte: ne a többségi szavazás szerinti szebb, de hosszabb vadregényes tájon menjen a busz, hanem a rövidebben. „Én egy fiatalos, sokmozgásos túrára jöttem, nem arra, hogy négy-öt órát bu- szozzak”, lihegte, s aztán, amikor a busz megállt egy festői szurdokban, ő ugrált legvidámabban a patak kövein. De nem mondta volna: pardon, tévedtem, nektek volt igazatok. Majd egy kempingben, ahol négy napig tartózkodott a csapat, ki sem mozdult „a fiatalos, sokmozgásos túra” jegyében, hanem „élvezkedett”, biliárdozott, napozott és sörözött. A két hiszteriotída szervezkedett is, és sikerült egy tíz fős csoportot toboroznia, akik aztán külön bérelt csónakon kirándultak s hazafelé pedig oly egyhangú kórusban szavazták le, hogy az útbaeső Veronát megtekintsük, amilyen egységesen zengte hajdan a Vándor-kórus az Intemacionálét. Verona helyett az idegenvezető döntésére (akit a kisebbségi kórus megalkuvásra késztetett) Sirmioneban álltunk meg, merthogy itt műemlékek is vannak, meg fürödni is lehet a Garda-tóban. Úgy döntök, nem bosszankodom. Elvégre Catullus az „Odi et amo” költője is itt szokott nyaralni hajdanán, ebben a tündén városban. Délután öt felé beülök egy mini étterembe, capuccinot iszom és elszívok egy cigarettát. Az étterem külső része ez, csupán két asztal van egy kis lakótorony árnyékában. Velem szemben, az utca túlsó oldalán, a szürke falon futónövény, valószerűtlenül lila-vörös virágokkal. Az utca most szinte néptelen. Csend. Nézem a lakótorony súlyosan szürke termésköveit. Nem tudom, ki volt az építész, aki tervezte, a pallér, aki az építést vezette, a kőműves, aki a köveket felrakta. Mind eltűntek az időben, csak a súlyos kövek vannak itt. Névtelenek, mint a lila-vörös virág ültetője is. Előveszem a magammal hozott korzikai újságot. Benne egy vers, egy számomra ismeretlen költőtől, Yves Broussard-tól, a rejtélyes japán versformában, haiku-ban. A vers hevenyészett fordításban így szól: „Egyedül ők, / kik dicsőítik az elmúlót, / számítanak az én szememben.” Ennyi. S most a virág ültetője, az építész, a pallér, a kőműves közelebb hajol -és azt duruzsolják: „Minden jól van, ahogy van. Csak ami múlandó, az számít az örökkévalóságban”. Ne 17
