Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. január / 1. szám
Újévi kívánságok - avagy lehet-e szerény a remény? Szokás volt aprószentek napján semmit sem csinálni. Olyannyira, hogy pl. a középkorban ezen a napon nem kötöttek házasságot, nem ítélkeztek, nem volt béketárgyalás - de még a királyválasztás eredményét is érvénytelenítették, ha a döntés ekkorra esett. Az emberek otthon ültek és magukba mé- lyedtek, fölfedték lelkűket és elhatározták, hogy ezentúl mit csinálnak másképp. A vágyak szó-formában testet öltvén nyertek aztán megfogalmazást: amit kimondták, visszafordíthatatlanná vált - megannyi reményteli sziromvirág az idó grádicsán. Másnap, december 29-én kíváncsian fürkészem a járókelők arcát. Pompás nap ígérkezik, pazar napsütéssel, ilyenkor van a béke ideje, beszélgetőtárs lehet akár az egész világ. Egy kései reggeli a legközelebbi salátabárban, amely kiszolgáló és vendég között nyit lelki ajtót, ablakot, a következő esszenciális véleménnyel zárul: „Uram, a jövő képe a jelenben mutatkozik, de az emberek ugyanúgy esznek, mint bármikor, talán csak titkokban inkább, és gyorsabban, mohóbban kicsit.” Jóllakottan lépek ki az utcára, két klasszikus öregúr áll ott, finom, bár kissé megviselt öltözékben, mintha a korzón felejtette volna őket a történelem. „Már csak jó egészségre és több megértésre vágyunk” - mondják -, „teljenek derűsen napjaink”. Igen, ez valóban egyszerű kívánság, gondolom, és mert úgy érzem, megzavartam páros magányukat, gyorsan boldog új évet kívánok és távozom, mintha rendezői utasítás késztetne rá. Az utcaseprő szerényen több havat remél - bár ezt magasabb fórumon kell kérnie, tudja nagyon. Napi tíz órát seper hatszáz jó forintokért, élete a sors mérlegében ennyit ér. Több hó, tán több pénz - szegényes remény. Kutyussal nénike közelít, büszke tartásában régi bálok emléke kísért. Halvány rúzsnyomok egy pókhálós szélű kristálypoháron, finom mosoly az olcsó púder alatt, megsárgult porcelán, májfoltos, ezüst kiskanál. Arcának lenyomatát már fátylába fonta a nyolcvan év. A kutyát a Haller téren lelte - vagy a kutya őt -, azóta élnek együtt, és halnak is majd talán, ó már csak a szeretetben bízik, mondja, és még abban, hogy esetleg az MSZP magára talál. Mert aki ismeri önmagát, az mindig tiszta és egyenes marad. Az újságosbódé „lakója” híreket árul, több tonna papíron egyetlen év alatt. Ismeri jól az „önjelölt hétköznapi szenteket” - ma fölmagasztosulnak, de holnap már a parlamentbe se tehetik be a lábukat. Nem remél semmit, és hat- tól-hatig egy rozoga hősugárzó mellett vacog. „Anyagi gondok lesznek” - mondja sejtelmesen. A kerület első iskolájára állványzat borult, előtte több teherautónyi törmelék. Idősebb biztonsági őr mosolyog rám, vérebet csitít, csípőjén pisztoly fityeg. „Munkája legyen” - mondja -, és hogy két unokájának boldogságot remél. „Nem, fényképezni azt nem szabad”... - és beszél, beszél, mint egy gyermek által megszólított jelenés: szavak házról, jó ebédről, pohár borról, szebb jövőről, hiszen mindennek ideje már. A szilveszteri trombitaárus sátra előtt kisebb alkalmi társulás. „Nehezet kérdez, uram” - fordul felém egy fiatalember -, „de az biztos, hogy az én jö- vőmet a Hom-kormány nem oldja meg.” Mindenki bólogat, és mindenki egyszerre beszél: „jobban élni, jobban élni...” - visszhangzik fejemben egy országnyi remény. Tehetünk mi is ezért valamit? G.S. 21
