Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. szeptember / 9. szám
Állati kegyelet - és kis magyar dögtan Első történet, melyben megtudhatjuk, mit tegyünk, ha kedvenc négylábú barátunk eltávozik az élők sorából. Barátomnak volt egy „loncsos, lompos és bozontos, piszén pisze” kiskutyája. Egy személy a lakótelepi személytelenségben, egy élőlény, mely a beton hidegségét meleggel töltötte meg, a család és a háztömb lakóinak szívét pedig szeretettel. A kiskutya a családhoz tartozott. Jobban mint a vidéki nagybácsi, jobban mint a féltve őrzött családi porcelánok a vitrinben, mert felelősséggel tartoztak érte, mindennapos gondoskodásukat kiérdemelte kedvességével, ragaszkodásával és kiszolgáltatottságával. Aztán egy napon egy labda után szaladt és elütötte az autó. A barátom ölbe vitte haza a halódó állatot, az előszobában kiterített élettelen tetem fölött gyászolt a család. Siratták Arabellát a kiskutyát A gyásznap végén azonban kénytelenek voltak azon gondolkodni, mit csináljanak a tetemmel. Egy szívünkhöz közelálló négylábút nem dobhatunk ki a kukába még élettelen állapotában sem - bár magam is találtam már ott egészséges, élő kiscicát, „akit” mint megunt játékszert egyszerűen a szemétbe hajítottak! - elföldelni sem igen lehet a betonon, vagy a lakótelep parkjában. Mit tegyenek hát, hogy - saját magukéit is - megadják négylábú barátjuknak a „végtisztességet”? Igazán komoly, morális probléma volt mindez, a tizenéves fiúk előtt a szülők döntése kulturális-magatartásbeli és erkölcsi útmutató. Becsomagolták hát tisztességgel és elkezdtek telefonálni állatorvoshoz, állatkórházba. Meg nem tudják mondani, hogyan és ki révén kaptak egy címet. Valahol a Váci úton, egy kietlen épületben átvették a „csomagot”, barátom fizetett háromszáz forintot, és nem mondták meg neki, mit csinálnak Arabellával. Én tudom, hogy ma már vannak maszek állattemetők, ahol egy hely tízezer forinttal indul, lehet, hogy minderre van fizetőképes kereslet, de az emberek nagy része megelégszik azzal, ha csak lélekben temeti el kedvenc állatát, és a dolog többi részét a hivatalra (a Fővárosi Közterület Felügyelet hatásköre) bízza. Második történet, melyben megtudhatjuk, Id az illetékes az állati tetemek elszállításában. Munkahelyemen, a bejárathoz érve éktelen bűz fogadott már harmadik napja, amikor is tovább nem bírván a szagorgiát, elkezdtem kutakodni, honnan jön, és mi váltja ki. Kollegáim férfiemberek, becsukták az ablakot, és ezzel ki is rekesztették a problémát, no meg a szagot Mondogatták, hogy talán egy hete láttak a bejárat előtt egy döglött macskát, nem tudni hová lett, talán bedobta valaki egy kukába és az bűzlik. Nem vagyok feminista, de tudvalevő, hogy mi nők nem hagyjuk annyiban a dolgot, ha magunk és környezetünk (gyerekek, öregek) egészségéről van szó! Kiderítettem hát, hogy a ház homlokzatán dolgozó munkások, hogy ne legyen útban, a bejárat melletti nyitott pinceablakba rugdosták a tetemet, amely az augusztusi hőségben oszlásnak indult. Nem részletezem tovább érzékenyebb olvasóink miatt sem, ezidáig is csak azért tettem, mert a joghelyzet megértéséhez szükséges a tények pontos ismerete. Mi a teendő, ha közterületen állati tetem veszélyezteti az egészségünket? Első gondolatom az volt, hogy a KÖ- JÁL-hoz fordulok, ahol megtudhatom, ki az illetékes az elszállításban, és egyben kérem a pinceablak és környéke fertőtlenítését. Majd arra gondoltam, talán a közterület felügyelet az illetékes, vagy ha nem, elkalauzolnak a megfelelő intézményhez. Végül valóban a kerületi közterület felügyelet segítségével értem célt, az ügymenet első állomásához: a Fővárosi Ebrendészet Állategészségügyi Telepéhez irányítottak (1097, Illatos u. 23. Tel.: 280-6832). Itt egy kedves hangú fiatal hölgy a türelmemet kérte, mondván, hogy visszahív, ha megtudja, mikor vállalják az elszállítást, mikor érkezik a SOFŐR. Telefonált amikor a sofőr elindult, telefonált később, hogy megérkezett-e, és ismét telefonált, hogy rég itt vár az utcán, de nem talál meg engem, keressem hát én a SOFŐRT, egy fehér színű Ford kombival van. És valóban, a Tompa utcát mintegy lezárva, elegáns autójához támaszkodva unatkozott a mi emberünk, fehér nadrágban, mint egy főorvos vagy mint egy műtős fiú. ó volt a SOFŐR. Amikor megszólítottam, rögtön tudtam, hogy nála ugyan nem járok sikerrel. Először az ideje pocsékolásáért vont felelősségre, azután előadta a feltételeket: miszerint kizárólag közterületről szállít, magánterületről csak becsomagolva, én neki pinceablakokat ne is mutogassak, legföljebb a pince tulajdonosát, aki majd kifizeti, és ha én becsomagolom és minden feltétel adott (pénzügyi is) akkor talán, fertőtlenítést nem végez, csak szállít, de egyébként belőle senki ne csináljon bolondot, majd beült az autójába, és eltűnt, mint egy látomás. Az ügymenet itt kezdett komolyan érdekelni, túl a konkrét kellemetlenségeken. Akkor ki az illetékes? * Ismét felhívtam a bájos ifjú hölgyet az állategészségügyi telepről, és roppant szigorúan kértem az intézmény vezetőjét Gulácsi doktor - meglepetésemre - örült a hívásomnak és kérte a segítségemet ebben az áldatlan helyzetben. Mint elmondta, intézményük - valójában egy állatorvosi ** 6
