Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1995. szeptember / 9. szám

Állati kegyelet - és kis magyar dögtan Első történet, melyben megtudhat­juk, mit tegyünk, ha kedvenc négy­lábú barátunk eltávozik az élők sorából. Barátomnak volt egy „loncsos, lompos és bozontos, piszén pisze” kiskutyája. Egy személy a lakótelepi személytelenségben, egy élőlény, mely a beton hidegségét me­leggel töltötte meg, a család és a háztömb lakóinak szívét pedig szeretettel. A kisku­tya a családhoz tartozott. Jobban mint a vi­déki nagybácsi, jobban mint a féltve őrzött családi porcelánok a vitrinben, mert fele­lősséggel tartoztak érte, mindennapos gondoskodásukat kiérdemelte kedvessé­gével, ragaszkodásával és kiszolgáltatott­ságával. Aztán egy napon egy labda után szaladt és elütötte az autó. A barátom ölbe vitte ha­za a halódó állatot, az előszobában kiterített élettelen tetem fölött gyászolt a család. Siratták Arabellát a kiskutyát A gyásznap végén azonban kénytele­nek voltak azon gondolkodni, mit csinálja­nak a tetemmel. Egy szívünkhöz közelálló négylábút nem dobhatunk ki a kukába még élettelen állapotában sem - bár magam is találtam már ott egészséges, élő kiscicát, „akit” mint megunt játékszert egyszerűen a szemétbe hajítottak! - elföldelni sem igen lehet a betonon, vagy a lakótelep parkjá­ban. Mit tegyenek hát, hogy - saját magu­kéit is - megadják négylábú barátjuknak a „végtisztességet”? Igazán komoly, morális probléma volt mindez, a tizenéves fiúk előtt a szülők döntése kulturális-magatar­tásbeli és erkölcsi útmutató. Becsomagol­ták hát tisztességgel és elkezdtek telefonál­ni állatorvoshoz, állatkórházba. Meg nem tudják mondani, hogyan és ki révén kaptak egy címet. Valahol a Váci úton, egy kietlen épületben átvették a „csomagot”, barátom fizetett háromszáz forintot, és nem mond­ták meg neki, mit csinálnak Arabellával. Én tudom, hogy ma már vannak maszek ál­lattemetők, ahol egy hely tízezer forinttal indul, lehet, hogy minderre van fizetőképes kereslet, de az emberek nagy része meg­elégszik azzal, ha csak lélekben temeti el kedvenc állatát, és a dolog többi részét a hi­vatalra (a Fővárosi Közterület Felügyelet hatásköre) bízza. Második történet, melyben megtud­hatjuk, Id az illetékes az állati tetemek el­szállításában. Munkahelyemen, a bejárathoz érve éktelen bűz fogadott már harmadik napja, amikor is tovább nem bírván a szagorgiát, elkezdtem kutakodni, honnan jön, és mi váltja ki. Kollegáim férfiemberek, becsuk­ták az ablakot, és ezzel ki is rekesztették a problémát, no meg a szagot Mondogatták, hogy talán egy hete láttak a bejárat előtt egy döglött macskát, nem tudni hová lett, talán bedobta valaki egy kukába és az bűz­lik. Nem vagyok feminista, de tudvalevő, hogy mi nők nem hagyjuk annyiban a dol­got, ha magunk és környezetünk (gyere­kek, öregek) egészségéről van szó! Kiderí­tettem hát, hogy a ház homlokzatán dolgo­zó munkások, hogy ne legyen útban, a be­járat melletti nyitott pinceablakba rugdos­ták a tetemet, amely az augusztusi hőség­ben oszlásnak indult. Nem részletezem tovább érzékenyebb olvasóink miatt sem, ezidáig is csak azért tettem, mert a joghelyzet megértéséhez szükséges a tények pontos ismerete. Mi a teendő, ha közterületen állati tetem veszélyezteti az egészségünket? Első gondolatom az volt, hogy a KÖ- JÁL-hoz fordulok, ahol megtudhatom, ki az illetékes az elszállításban, és egyben ké­rem a pinceablak és környéke fertőtleníté­sét. Majd arra gondoltam, talán a közterü­let felügyelet az illetékes, vagy ha nem, el­kalauzolnak a megfelelő intézményhez. Végül valóban a kerületi közterület fel­ügyelet segítségével értem célt, az ügyme­net első állomásához: a Fővárosi Ebrendé­szet Állategészségügyi Telepéhez irányí­tottak (1097, Illatos u. 23. Tel.: 280-6832). Itt egy kedves hangú fiatal hölgy a tü­relmemet kérte, mondván, hogy visszahív, ha megtudja, mikor vállalják az elszállí­tást, mikor érkezik a SOFŐR. Telefonált amikor a sofőr elindult, te­lefonált később, hogy megérkezett-e, és is­mét telefonált, hogy rég itt vár az utcán, de nem talál meg engem, keressem hát én a SOFŐRT, egy fehér színű Ford kombival van. És valóban, a Tompa utcát mintegy le­zárva, elegáns autójához támaszkodva unatkozott a mi emberünk, fehér nadrág­ban, mint egy főorvos vagy mint egy mű­tős fiú. ó volt a SOFŐR. Amikor megszó­lítottam, rögtön tudtam, hogy nála ugyan nem járok sikerrel. Először az ideje pocsé­kolásáért vont felelősségre, azután előadta a feltételeket: miszerint kizárólag közterü­letről szállít, magánterületről csak becso­magolva, én neki pinceablakokat ne is mu­togassak, legföljebb a pince tulajdonosát, aki majd kifizeti, és ha én becsomagolom és minden feltétel adott (pénzügyi is) ak­kor talán, fertőtlenítést nem végez, csak szállít, de egyébként belőle senki ne csi­náljon bolondot, majd beült az autójába, és eltűnt, mint egy látomás. Az ügymenet itt kezdett komolyan ér­dekelni, túl a konkrét kellemetlenségeken. Akkor ki az illetékes? * Ismét felhívtam a bájos ifjú hölgyet az állategészségügyi telepről, és roppant szi­gorúan kértem az intézmény vezetőjét Gulácsi doktor - meglepetésemre - örült a hívásomnak és kérte a segítségemet ebben az áldatlan helyzetben. Mint elmondta, in­tézményük - valójában egy állatorvosi ** 6

Next

/
Thumbnails
Contents