Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. augusztus / 8. szám
„Nincs többé célom az életben” Portré a 77 éves Xantus Zoltánról A lakás egy olyan tér, amelyben az ember felébred és tenni kezdi a dolgát: tisztálkodik, étkezik, tervezi óráit a napnak, amely annyi éj után számára újra megadatott. Kint az utcán zajlik az élet, vagy amit annak nevez a megszokás, és mintha mi sem történne itt bent, a kapuk előtt elsuhan a világ. És mégis, ez a két dolog, kint és bent, valahol halkan vagy nagy-nagy koppanással, de mindig összeér és lenyomatokat hagy az idő lassan koszló, düledező falán. Amit az ember valaha is alkotott, a múlt, a házak, városok, utcák és terek, a tudomány, a művészetek múló csecsebecsék lennének csupán, ha nem volna, aki rendbe szedje korok emlékeit, és a rend, ami által ez a sokszerűség itt mind-mind képviselve van, az maga a tudás, és a tudás az maga a tartalom. Vannak, akik vállalják, hogy ezzel a tartalommal töltsék meg létezésünk üres polcait, ók azok a tanítók, akik jeleket hagynak maguk körül, de sohasem róluk, hanem a bennük lévő alázatról, pontosabban alázatuk tárgyairól, életük céljairól beszélnek ezek a jelek. Xantus Zoltán, akit jobb híján „hely- történeti kutatódként aposztrofálnak a szellemi bédekkerek, ilyen ember. Életútja szinte másodlagosnak mondható az általa megcselekedett értékek takarásában, ám jelen írás elkövetőjének önzése - ha... a tények száraz lejegyzésével is - az egyszerűségből a különlegesre talál. Xantus Zoltán a Monarchia utolsó pillanataiban született Temesvárod. Apja történelem-földrajz szakos tanár volt, aminek egyenes következményeként menekült az 1919-ben bevonuló szerb csapatok elől nyugatabbra a család. 1941-ig éltek Gödöllőn, amikor is a már szintén tanár fiút először Zomborra helyezték. Ott nősült, majd egy Munkácson szolgált év után ’43-ban Zalaegerszegre költöztek. Ferencvárossal az első komolyabb kapcsolata a II. világháború végére tehető: 1944. április 3-án légvédelmi tüzérként élte meg a városrész mintegy harmadának teljes pusztulását. A mai rendőrkapitányság elődjében, az akkori Ná- dasdy-laktanyában töltötte vidámnak egyáltalán nem nevezhető katonaidejét, sikerült ott egy életre megutálnia a regulát. Lett is ebből a későbbiek során baja épp elég. Újra Zalaegerszeg majd Nagykanizsa következett 1958-ban került ismét Budapestre, innentől ’91-ig ferencvárosi, Bakáts u. 2. szám alatti lakos. Nyugdíjazásáig népművelési majd kulturális osztályvezető. A tevékenység ugyanaz volt, csak a megnevezés változott, bár inkább népművelőnek tartja magát. Az első tizenhárom év alatt - amelyeket élete legsikeresebb éveinek ítél - Dr. Boj- tor György, a suszterinasból széles látókörű vezető hivatalnokká lett tanácselnök idejében szinte megújította a kerület kulturális arculatát. Irányításával jött létre a Pincetárlat, a művelődési házak hálózata, a József Attila Emlékszoba, a Pinceszínház. Közismert és méltán elhí- resült művészek és alkotók kerültek ki kezei közül, öregbítve indulásuk helyszíneinek hírnevét. Akkor is és ma is cselekvő résztvevője a kerületi helytörténeti kutatásoknak, amelyek eredményeként jött létre a hatalmas anyagot magába foglaló Helytörténeti Gyűjtemény és a kerületünket bemutató különböző írásművek sora. Kezdeményezte emléktáblák elhelyezését kerületünk kultúrtörténetileg jelentős középületein, így került megörökítésre többek között Kosztolányi Dezső, József Attila, Vajda János, Dési Huber István, Arany János, Telepy Károly, Latinovits Zoltán ferencvárosi működése. 1978-ban vonult nyugdíjba, továbbra is aktív közreműködőjeként kerületünk kulturális életének. Szakmai tudásának minden értékét latba vetve 1992- re, Ferencváros fennállásának 200-ik évfordulójára szép, átfogó, ugyanakkor szinte minden korosztály és réteg által olvasható munkával jelentkezett, Ferencvárosi évszázadok címmel bemutatva a város addigi életét. Még ugyanebben az évben a kerületi képviselőtestület a „Ferencvárosért Emlékérmet” adományozta számára. Jelenleg a közreműködésével megalakult első magyar kegyeleti és temetkezési szakgyűjtemény bővítésével, a temetkezési szokások és relikviák gyűjtésével és rendszerezésével foglalkozik. Szerényen a jelenlegi kulturális referens, Tóth Antal elődjének tekinti magát, úgy érzi, jól mennek a dolgok mifelénk. Ennyi. Kikísér az ajtóig, azt mondja, úgy gondolja, hogy tisztességgel elvégezte, amit kirótt rá a sors. Elég volt, nincs több célja már. Nem igazán örül ennek a világnak, túl sok itt a koldus, túl sok a rossz, amerre jár. A bölcs ember mindig tisztában van a határaival - gondolom, elnézve fiatalos, energikus, határozottságot sugárzó alkatát. Elbúcsúzunk. Mikor hazaérek, felütöm az egyik általa rendezett kiállítás tőle kapott katalógusát. Benne egy latin mondás, amely a lélekharanggal kapcsolatos: Hívom az élőket, Elsiratom a halottakat, Megtöröm a villámokat. Úgy érzem, beszélgetnünk kellene még. Grcguss Sándor 4
