Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1994. március / 3. szám

A „kegyes" halál

ézték-e már végig, szorongva és tehetetlenül, mit tesz az emberrel egy halálos kór, egy gyógyíthatatlan betegség?

Hogyan építi le, mivé változtatja - az orvosok összes igyekezete ellenére? Gondoltak -e már arra, egy ember fájdalmait, testi-lelki szenvedéseit, gépeknek, műszereknek való kiszolgáltatottságát látva, hogy számára megváltás lenne a halál? Gondoltak-e már arra, hogy meddig tart az élet, és hogy egy művi úton fenntartott állapot életnek nevezhető-e még? Ki dönti, ki döntheti ezt el? Az orvos, aki tisztában van a helyzettel és tudja, mi várható még? Vagy maga a beteg - ha egyáltalán tudatánál van? Joga van-e azt kérni, hogy segítsék meghalni és az orvosának van-e joga megadni ezt a segítséget?

a HVG januári számának egyik írásában azt olvastam, hogy Hollandiában elfogadtak egy törvényt, amely „bizonyos feltételek együttes megléte esetén mentesíti a bűnvádi eljárás alól a gyógyíthatatlan betegüket halálba segítő orvosokat”.

Az orvostudományban van erre egy szakkifejezés: eutanázia. Az élet befejezésére vonatkozó orvosi döntés. Mit jelent ez pontosan és Magyarországon van-e valamilyen törvényes vagy jogi szabályozása?- Talán emlékszik arra a nemrégen megtörtént esetre - kezdi dr. Hegedűs Katalin, a SOTE bioetikai tanszékének tanára-, amikor egy anya megölte 11 éves, súlyos anyagcserezavarban szenvedő gyermekét. Erre maga a gyermek kérte őt, többször is. Akkor a lapok úgy írtak erről, hogy az anya eutanáziát követett el, vagyis gyógyíthatatlan gyermekét a halálba segítette. Nos, ez teljes félreértés, ugyanis eutanázia csak orvos és beteg kapcsolatában létezik, és csak a beteg kérésére történhet meg. Minden másfajta ölés, még ha azt szánalomból vagy könyörületből teszi is valaki, gyilkosságnak minősül.

De kezdjük az elején. Magyarországon sem a büntető-, sem a polgári törvénykönyv, sem az alkotmány, de még az egészségügyi törvény sem említi meg az eutanáziát. Egy szóval sem sehol. A büntetőtörvénykönyvben régen létezett egy olyan paragrafus, amely alapján a kívánságra történt emberölés enyhébb, maximum 3 éves büntetést vont maga után. A jelenleg érvényes törvények között ez a kitétel már nem szerepel. Pedig ez a meghatározás alkalmazható az eutanáziára. Emiatt is kezdeményezik most egyes jogászok azt, hogy ez, vagy ehhez hasonló értelmű változat újra bekerüljön a törvények közé.

Egyébiránt nálunk az orvosoknak sincs még etikai kódexük, tehát nincs is rájuk nézve kötelező előírás az eutanáziával kapcsolatban. Nem szeretném ha ez félreértésekre adna okot, ugyanis minden, az emberi élet tiszteletére vonatkozó törvényt viszont kötelesek betartani. De mi most csak az eutanáziáról beszélünk.

Tehát minden orvos maga dönti el, a saját felelősségére, esetleg kollégáival konzultálva, hogy hogyan cselekedjen. Idáig még az egyetemen se tanítottak erről. Csak 2-3 éve kezdtünk el - speciális kollégiumok - nyíltan foglalkozni az eutanáziával. Ami már csak azért sem egyszerű kérdés vagy probléma, mert az orvosok között sincs róla egységes felfogás, nézet.

Én, a magam részéről a passzív eutanáziát tartanám elfogadhatónak. Amikor a beteg azt maga kéri orvosától, betegségének végső stádiumában. Ilyenkor aztán az orvos vagy nem tesz meg már mindent a beteg életének meghosszabbításáért, vagy mondjuk lekapcsolja a lélegeztetőgépet. Az aktív eutanáziát csak bizonyos, nagyon szigorúan körülhatárolt, nagyon szigorúan ellenőrzött esetekben tartanám létjogosultnak. Hangsúlyozom, csak akkor, ha a beteg fájdalmai már szinte az elviselhetetlenségig fokozódtak. A köztudatban az él, hogy a morfium tökéletes és teljeskörű fájdalomcsillapító a daganatos betegségek esetében. Csakhogy például a csontrák fájdalmait még morfiummal sem lehet enyhíteni! Ismerek olyan agydaganatos beteget, aki a hatalmas adag fájdalomcsillapítók ellenére is iszonyatos kínokat áll ki percről-percre. És nem tudunk rajta segíteni, jobb már nem lesz a helyzete. Csak ilyen esetben tartanám elfogadhatónak az aktív eutanáziát, azt, amikor az orvos egy injekció beadásával segíti túl betegét a további értelmetlen szenvedéseken.

Magyarországon az a legnagyobb probléma, hogy a beteg a saját diagnózisát sem tudja. Ha tisztában lenne állapotával, azzal, hogy ő, mondjuk, egy súlyosan áttétes rákbeteg, akkor talán nem egyezne bele az X-edik kemoterá16