Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. február / 2. szám
mm hálál zt mondják, fél évem van még hátra. Egy 10 cm átmérőjű daganatot találtak a fejemben, rosszindulatú, már a műtéti beavatkozás is reménytelen. Valahogy így kezdett beszélni magáról egy huszonöt éves fiú a kórházfolyosón. A betegtársnő az első döbbenet után kérdésekkel halmozta el, és a fiú válaszolt: tizenkét éves kora körül szülei két testvérével együtt állami gondozásba adták, Egerben, intézetben nevelkedett. Vidéken egyre nagyobb volt a munkanélküliség, két éve feljött Budapestre. Újságterjesztő, egyéni vállalkozó lett, havi nyolcezer nettóból fizeti a hétezer forintos albérletet. Már régebben is többször kapott bénulásos, pár perces rohamokat, de nem mert orvoshoz menni, mert a társadalombiztosításra sosem futotta, talán kétszázezer forinttal tartozik már. A barátja szülei erőltették be végül ide két nappal ezelőtt, és most már tudja, hogy meg fog halni. Ozsvárt Antalnak hívják. A betegtárs, Mariann ettől kezdve, mint egyetlen hozzátartozó pártfogásába vette a fiút. Ő kísérte át az Amerikai úti Idegsebészetre, ahol Juhász János sebész professzor a műtétet elvállalta, de felkészítette Mariannt arra, hogy a műtétnek nagyon súlyos következményei lehetnek - beszédzavar, némaság vagy más tartós idegrendszeri károsodás. Mariann pizsamát, fürdőköpenyt, papucsot vett a fiúnak és hozzálátott ügyvéd barátjával egy alapítvány létrehozásához, hiszen tudta, hogy sikeres műtét esetén is hosszas ápolásra szorul majd a fiú, és saját keresetéből - szintén betegen - nem tudja ellátni. Nem beszélve azokról a hasonló helyzetben lévő fiatalokról, akikről nem is tudunk, s akiken - gondolta ő naivan - így segíteni lehetne. Húszezer frointot ő, még ugyanennyit a fiú barátja fizetett be erre a célra, és létrejött ezzel a csöppnyi kis alaptőkével a CREDO Alapítvány. Székhelyül Mariann saját lakását jelölte meg, fel is készült rá, hogy ide fogadja majd a műtét után a fiút, s a befolyó összegekből megszervezi az ellátását. A 62 éves professzor hét órán át mű- tötte a fiút; Ozsvárt Antal pedig néhány hét lábadozás után - makkegészséges. Bár a daganat újra kifejlődhet egyszer, néhány jószándékú embernek köszönhetően a fiú életben maradt. Az alapítvány azonban sehonnan, semmilyen támogatást nem kapott. A számlán elhelyezett alaptőke egy részét a költségek vitték el, megmaradt töredéke pedig a szigorú bankszabályoknak megfelelően, kezelési költség gyanánt a bankot illeti meg. Szabály, az szabály. Utolsó segítségért kiált a CREDO Alapítvány, amelynek alapító okirata a következőképpen szól: Az alapítvány célja: a/ Az önhibájukon kívül hátrányos helyzetű, támasz nélküli, elsősorban csa- ládtalan, otthon nélküli, állami gondozásból kikerült vagy más hasonló élethelyzetben lévő, és súlyos, az életet veszélyeztető betegségben szenvedő fiatalok segítése. b/ Az előző pontban körülírt cél elérésében tevékenyen és kiemelkedő odaadással működő szervezetek és személyek közreműködésének nyilvánosság előtti, illő formában való elismerése. Credo azt jelenti: hiszek. Az alapítvány létrehozóinak bizakodását pedig lassan elmossa az érdektelenség, az elutasítások sorozata. Azóta Mariannt is megműtötték, gyengélkedik, nincs is ereje gazdag cégeket körüludvarolni. Nem harácsolni akar, hanem segíteni a még nála is nagyobb bajban lévőknek. Az alapítvány bankszámla száma: Általános Értékforgalmi Bank Rt.: Budapest, V., Váci u. 19-21. 204-28116 Mérész Katalin A „KISNYUGDÍJAS 99 S Mostanában sokat hallani róla. I Csak így egyszerűj en: kisnyugdíjas. Ki • lehet ő? Hány cenI timéter magas leI hét? Boldogult na| gyanyám biztosan j kis nyugdíjas volt a j maga száznegyI venvalahány centijével. Istenem, hogy örülne, ha megérhette volna, hogy sok híres és fontos ember ennyit beszél róla. Édesanyám határeset, százhatvan centiméter már a statisztikai zsebkönyv szerint is közepes méret. Igen ám, csakhogy szegénynek csontritkulása van és sajnos évente akár egy-két centiméterrel is csökkenhet a magassága. Tíz év múlva már ő is kis nyugdíjas lesz. A szomszéd házból Károly bácsi, aki oly gyakran benéz a szerkesztőségbe egy kis beszélgetésre, vajon kis nyugdíjas? Nem hinném. Legalább száznyolcvan centi magas, de nyugdíja alapján minden bizonnyal rá gondolnak az illetékesek. Miért nem mondják, miért nem mondjuk ki ebben az orszá- ban több, mint negyven éve, hogy szegény? Miért köntörfa- lazunk? „Kis" meg „egyszerű" jelzővel látjuk el őket, mintha lenne valami nemzetközi szabvány, ami szerint az ember vagy kicsi vagy egyszerű. De akkor kell lenni nagynyugdíjasnak és bonyolult embernek is. És ki a bonyolult ember? A nyugdíjasok többsége csak enni akar, gyógyszerét bevenni, egy kicsit napozni a téli napsugárban, könyvtári könyvet olvasni, unokákban gyönyörködni, diófát ültetni, szóval csupa egyszerű dolgot. Talán a „kisnyugdíjazók" a bonyolult emberek? Hát ők valószínűleg nem kicsik, nem egyszerűek - ők döntik el rólunk kicsik vagyunk, vagy sem -, de semmiképpen sem szegények. K.L 6
