Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1994. november / 11. szám

Nem vagyunk tökéletesek...

A

z ember, aki megnyugvást keres az élet forgatagában, gyakran segítségre szorul. Fölmentést vár apró- cseprő hibái, tévedései alól, szembesülni szeretne a jóság és tisztesség fogalmával. Kiutat remél. Ez e remény, amely hitében támogatja, a keresztényi szeretet alapja, sokukat fordítja a krisztusi egyház felé. A lelkipásztor, akinek hivatása szembesíteni őt ezzel a valósággal, aki a lélek esendőségének gyámjaként egész lényével rendelkezésére áll, ilyenkor joggal érzi úgy: valaki hazatért.- Hogyan lesz valaki a lélek pásztorává? Plébános úr, kicsoda Ön?- Parádi Gyula vagyok. Édesapám ferencvárosi. Öt éves koromig itt nevelkedtem, majd a Józsefvárosba költöztek a szüleim. A Tavaszmező utcai Zrínyi Gimnáziumnak voltam növendéke, majd 1945 őszétől tanultam az esztergomi szemináriumon mint gimnazista papnövendék. Ott érettségiztem bencés diákként, és utána ugyanott végeztem el a teológiát. 1953-ban szenteltek pappá.- Abban az időben nem volt elfogadott dolog, hogy valaki a papi hivatást válassza. Voltak-e ebből családjának problémái?- Édesapám akkor éppen állás nélkül volt, de amikor újból munkát kapott, tudatosan vállalta, vagyis megmondta, hogy az ő fia pap. A szülői magatartás minden papi hivatásnak a háttere. Mert báj érezzük Isten hívását, de ennek a meleg fészke a családi légkör. Az én szüleim mindenkori magatartásukkal megbecsülést élveztek az emberek részéről, és a nehéz időkben az ő hitvalló, megnemal- kuvó magatartásuk állt mögöttem.- Felszentelése után hová került?- Civil diákként, a szüleim jóvoltából zenét tanultam, és egyházi zenei vonalon további képzésben részesülhettem. Először az Erzsébetvárosban kezdtem, majd Angyalföldön, a Béke téri templomban tevékenykedtem mint zenész pap. Karvezető voltam és kántor, de

pásztori munkát is végeztem. 1956 decemberében egy rövid ideig a pesti Bazilikában, utána pedig Esztergomban működtem. 1958-ban visszakerültem a Bazilikába, de még azon az őszön három helyen is voltam. Ezeknek a gyakori áthelyezéseknek az volt az oka, hogy az akkori Egyházügyi Hivatal nem nézte jó szemmel, hogy folyamatos munkát végzünk egy helyen, ebbe nagyon durván beleszóltak. Ám hivatástudatunkat ez inkább erősítette, mint csökkentette volna. 1960-ban, az úgynevezett nagy papi per következményeként a hivatal arra kényszerítette a püspököt, hogy én Budapesten ne működhessek. Ismét Esztergomba kerültem, ahol az ottani bazilika liturgikus életében tevékenykedtem, majd sekrestyeigazgató lettem. Ez nagyon szép időszaka volt az életemnek, mert a zsinat utáni liturgikus megújhodásnak közvetlen munkatársaként dolgozhattam. Taníthattam a Teológiai Főiskolán a jövendő papnemzedéket az egyházi zene tradicionális és újkori szellemében, és ugyanakkor a magyar zene szellemében is. Nagy hatással volt ránk Kodály tanár úr, aki műveivel, erkölcsi és szellemi támogatásával mindenkor az egyházi zene mellett állt. Névtelenül ugyan, de kispapjaim- mal együtt részt vehettünk az akkor induló magyar gregorián lemezek felvételein. 1971-ben sajnos megint el kellett jönnöm, ismét a hivatal rendelkezése miatt. Vidéken voltam plébános, majd édesapám halálakor sikerült visszakerülnöm Pestre, édesanyám közelébe. Tíz évig voltam a kőbányai lengyel templom lelkipásztora. A századforduló táján egy lengyel kolónia telepedett ott le, és - bár nagyrészük már szétszéledt - amikor odakerültem, magyar és lengyel családok tartották össze a közösséget, ők védelmezték annak a kis kápolnának az életét. Nagyon sok szép élményünk volt. Az egyszerű munkás és a mérnök eggyé- forva vettek részt a munkában. Azóta ott már lengyel pap is van. Amikor tíz év

múlva a bíboros atya megkért engem, hogy vállaljam itt a ferencvárosi plébániát, én magammal hoztam egyik kőbányai paptársamat is, ugyanis ott annyira sajátos volt, hogy a különböző plébániákhoz tartozó hívek és papok együtt tudtak működni.- Tehát egy kisközösségből egy nagyközösségbe került. Akkoriban más volt a nomenklatúra. Hogyan tudta magát elfogadtatni a hivatalos szervekkel?- Én 1987-ben kerültem ide. Mindig is távol tartottam magam a nyilvános politikai megnyilatkozásoktól, és a rosszemlékű békepapi mozgalomban sem vettem részt. Csupán hivatalos kontaktusunk volt, és abban megtaláltuk a megfelelő megoldásokat. A rendszerváltást megelőzően, az átmeneti időben már kezdett rendeződni a plébánia jogi kérdése. Visszakaptuk a tulajdonjogot, és amikor Gegesy Ferenc polgármester úr vette át Ferencváros irányítását, visszakaptuk a plébánia épületében működj- irodák helyiségeit is. Ráadásul szépen^É rendbehozva. Egyikünk sincs a működésében akadályozva, és ez megelégedést váltott ki a kívülállókban. Mondhatnám azt is, hogy jó példával jártunk elől.- ’87 óta történtek jelentős változások, amelyek meghatározók voltak a plébánia életében?- Az elmúlt négy év alatt kellett elindítanunk és kibővítenünk azt a lelkipásztori munkát - gondolok itt például a hitoktatásra -, amelyet azelőtt csak egész kicsiben végezhettünk. A szülői érdeklődés biztatott minket arra, hogy megszervezzük az iskolai oktatást. A gyerekeken keresztül közeledünk a családokhoz is. Tulajdonképpen a gyerekek hozzák közelebb a szülőket az egyház szeretetéhez, hiszen a gyerekek ragaszkodásában megjelenik, hogy nem pusztán tantárgyként, de lelki támaszként is szükség van erre. Mert hiába volt egy templom és abban liturgia, ha azon kívül agyon voltunk^k hallgatva, kevés volt a kapcsolat. Talán^^ csak a temetéseken volt még lehetőségünk megismerni a családokat. Egy gyászmise keretében gyakrabban jönnek

rá az emberek arra, hogy valójában hová is tartoznak, hiszen a halál közvetlenebb szembesülés az isteni valósággal. A hagyomány, amelyet az idősebb családtagok képviselnek, bizonyos fokig a mi közreműködésünkkel öröklődik át a fiatalokba. Ahhoz ez a hagyomány folyamatosan van meg, az jelenti az egyház- közösségnek a törzsét. Ehhez a törzshöz kell csatlakoztatnunk a mai fiatalokat, akik tudatlanabbak és zavartabbak. Embertől emberig halad most a lelkipásztor, szinte visszatéríti az embereket. Mindenkinél külön kell eldöntenünk, hogy melyik az a szint, amelyen tovább tudunk haladni, tovább tudjuk bátorítani. Ugyanazt érzem most, amit fiatal, újmi- sés koromban, ugyanazt az erőt, ugyan- azt a lelkesedést. De már tapasztaltabb vagyok, tudom, hogy ez belső munka, nem a látszatokra épül.

4