Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. május / 5. szám
KIVERT ANYÁK HÁZA Langyos este van, tavaszi idő jár. A kutyák is megbolondultak, acsarogva, hörögve rohamozzák a kis pesterzsébeti házak kerítéseit, fogak, ínyek villannak az utcai lámpák gyér fényében. Barátságtalan ilyenkor a világ kint, a korán leszállt, homályos sötétben. A Török Flóris utca sarkán földszintes épület fehérük: az Anyaoltalmazó Ház. Más megközelítés szerint mondják kivert anyák házának is. Világló ablakaival valóban mendék- nek látszik a rosszkedvű, sáros estében. A több mint egy éve működő intézményt az Anyaoltalmazó Alapítvány üzemelteti a XX. kerületi Ön- kormányzat, a Gyermekvédő Liga, a Népjóléti Minisztérium és az alapítást kezdeményező Magyar Vöröskereszt támogatásával. Az első évben 139 család, 200 gyerek talált átmeneti menedéket itt. „Család”, írja a statisztika és írom én is, pedig hát éppen szétszakadt családok elesettjeiről van szó, anyákról és gyermekekről, akiket az utcára kergetett, kényszerített, vert az erős, a férfi. A férfi. Remek szó, kellőképpen általános, persze véletlenül sem kell az emelkedettebb jelentésére gondolni. Szóval, hímnemű ember. Egyébként pedig az Anyaoltalmazó Ház lakóinak szempontjából is sokféle státusa lehet: férj, élettárs, elvált férj, apa, mostohaapa. Telt ház van, mind a kilenc szoba foglalt. Este hatkor már mindenki „itthon” van. Megjöttek a nagyobb gyerekek az iskolából, az asszonyok a városból, ahol albérletet és munkát kerestek. Nagy a forgalom a közös helyiségekben, a folyóson. Mosnak, főznek, vasalnak, tiszta ruhát teregetnek, a kis szobákban kisgyereket fürösztenek. - Nem nyilatkozom - mondja határozottan a konyhában tüsténkedő assszonyok közül a magasabb. - Az uram biztosan elolvassa, más sem hiányzik nekem, mint hogy begorombuljon! Két hete sincs, hogy volt itt egy férj, szép kis cirkusz volt elhiheti!- Én sem - néz föl a hagymaszeletelésből szelíd tekintettel a másik. - Vagy tudja, mit? Én igen. Nem nekem kell szégyellnem magam. Szégyenkezzen ő - int a fejével valahová a távolba.- Négy gyerekkel vagyok itt - mondja, miután elhelyezkedtünk az apró, zsúfolt szoba ülőalkalmatosságain. - A legnagyobb fiam tizenhat éves, a kis Andrea tavaly született. Megírhatja a nevemet, sőt írja me^! Török Andrásné vagyok.- Mióta vannak itt? - kérdezem, némileg zavarba esve a keserű dac láttán.- Tavaly november 18-án kerültünk ide.- Miért?- A kicsivel voltam terhes tavasz- szal, amikor a férjem elhagyott minket. Hát, hogyan is mondjam? Egy másik hölgyhöz költözött. Aztán, amikor megtudta, hogy beadtam a válópert, akkor elkezdett visszajárni, meg ott is aludni. Onnantól kezdve aztán pokol lett az életünk. Nem is részletezem. De a legszömyűbb mégis az volt, amikor a nagyfiamat ütni-vemi kezdte. Ő az első házasságomból való. Gimnáziumba jár, most nincs itthon, mert újságkihordást vállalt, azt csinálja még. Szóval ütötte, ahol érte. A fejét, az arcát. Még... Hogyan is mondjam. Még az ágyékát is.- Ok nélkül? A meleg, barna szemű, szelíd asszony szemrehányóan néz rám.- Persze, nem ismeri a fiamat. Csöndes, készséges, udvarias fiú. Soha senki egy rossz szót nem mondott rá, csak jót hallottam róla mindenkitől. A legkisebb oka sem volt rá. Csak a bosszú. így akart megbüntetni engem a válóper beadásáért. Tudta, hogy ez jobban fáj nekem, mintha engem üt. És ezt én nem is bírtam tovább, hát így kerültünk ide.-A válást kimondták?- Á, dehogy - legyint. - Egy tárgyalás volt novemberben. Akkor már itt voltunk. A másodikat meg elhalasztották.- Miért?- Fogalmam sincs róla. Pedig tudják, hogy milyen áldatlan helyzetben vagyunk.- Itt mennyit kell fizetnie?- Csak hatvan forintot személyenként egy napra. De hát mi öten vagyunk és így már havonta kilencezer forintra jön ki. A magas, határozott asszony kukkant be a szobába.- Meggondoltam magam - mondja. - Én is beszélek.- Kérnék valamit - mondja Török Andrásné az ajtóban halkan. - Legyen benne a cikkben az, hogy én békülnék.- Még most is? - kérdezem csodálkozva. 16
