Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1994. május / 5. szám

ÉN VAGYOK ÉN, TE VAGY TE Távoli rokonom vidékről keveredett a IX. kerületbe jónéhány évvel ezelőtt. Mindaz, ami vele megtörtént, és rajta ke­resztül másokkal is persze, olyannyira in­tim dolog, hogy a személyiségi jogokra va­ló tekintettel neveket én sem említhetek. A hölgy elvált fiatalasszony, egyedül ne­veli kislányát. S ahogy ez már lenni szo­kott, megengedett magának néhány pász­torórát a mindennapi teendők mellett. Csakhogy a titkon őrzött órák emléke való­sággá fogant. Az apa hallani sem akart a gyermekáldásról, az anya pedig szoronga­tott helyzetében úgy érezte, egyedül nem vállalhatja. Persze, amíg mindez tisztázó­dott, az idő nem kímélte a feleket, és vé­dence javára ketyegett. Az ultrahangos fel­vételek egészséges gyermekről tettek bi­zonyságot az asszony és orvosa előtt. A nemkívánt gyermek ügye - bár életét még mindig megszakíthatták volna - egy gene­tikus tudomására jutott, aki haladéktalanul értesítette gyermektelen amerikai paciense­it az örökbefogadás lehetőségéről. És a furcsa gépezet működni kezdett. Az amerikai házaspár pillanatok alatt hazánk­ban termett, megismerkedtek, a biológiai mamával, az egészségügyi vizsgálatok eredményeivel, ellenőrizték a mama kilenc éves kislányát is (értelmi képesség, fizikai adottságok), majd igent mondtak. Besze­rezték a papa lemondó nyilatkozatát és je­lentős összeget hagytak itt az asszony or­vosi és egyéb költségeire. Következő színhely: valahol az Egyesült Államokban, egy kertvárosi utcában öröm­mel üdvözli a zöldséges a felpócolt hasú háziasszonyt, s sok-sok boldogságot kíván a rég várt nagy eseményhez. Ugyanígy a postás, a szomszédasszony, és egyáltalán mindenki, aki előtt a titok titok kell marad­jon. A póc nő és egyre nő, Budapestre pe­dig megérkeznek a fényképek a berende­zett gyerekszobáról, a kertről, persze, cím vagy egyéb pontosabb meghatározás nél­kül. Megindulnak a tolófájások. A szülészet­ről telefonálnak a genetikushoz, majd ő a leendő szülőknek. Úgy tűnik, nem lesz semmi komplikáció. A minden titokkal kö­rülfont élet néhány óra múltán férfiúként sír fel. Most először és utoljára még meg­mutatják őt édesanyjának. Ez az utolsó le­hetősége, hogy meggondolja a róla való végleges lemondást. De nem gondolja meg. Nemhiába tördel­ték hát mindezidáig ujjaikat az örökbefoga­dók. A gyermek gyönyörű, a férj féltő gon­doskodással öleli át feleségét, a szívük a torkukban ver. Néhány utolsó hivatalos si­mítás: a gyermek amerikai születési anya­könyve, mely igazolja, hogy ez a fiú a le­hetőségek hazájában született, ottani állam­polgár, szülei ettől a pillanattól az örökbe­fogadók. A biológiai anya csak azután vehette föl a számára közjegyzőnél letétbe helyezett háromszázezer forintot, ha már repülőre szállt gyermeke is. S bár ez az emberke nagy valószínűség­gel soha nem fogja tudni, hogy ő magyar, s hogy kik a szülei, és az édesanyja sem ér­deklődhet hogyléte felől soha többé, mégis szabad utat kapott egy élet ilyen áron M. ÉS AZ ÖN CSALÁDJA? Mennyivel könnyebb a törököknek! sóhajt fel negyvenöt éves férfi ismerősöm, aki 19 évi rendezett családi élet után szerelmes lett, olyannyira, hogy el is költözött feleségétől és két szép gyermekétől. A gyerekek egy cukrászdái habos sütemény mellett úgy nyilatkoz­tak az ügyről: ciki, apa. Majd megkérdezték: és mikor jössz haza? Biztos nem is sejtik, hogy 1994. a Család Nemzetközi Éve. De vajon sejtik-e ugyanezt az egymásnak eső muzulmánok és síiták, vagy az éhezéstől horpadtra apadt afrikai anyák? Egyáltalán, kinek is, és miért találták ki vajon ezt az egészet? A szakembereknek persze. Márpedig ők nem azon gondolkoznak, hogy a család, mint olyan, miért is jó, hanem az ellenkezőjén, ami pedig azt jelenti, hogy a családok helyzete rossz. Azaz valami nagy hiba lehet, mert egyre másra menekülnek belőle, akik egyszer belekóstoltak. Tisztelet a kivételnek, és a kitartó- aknak. És a gyerekeknek, akik a legjobban megszenvedik ezt az egész kalamajkát. Kerüle­tünkben az elmúlt évben pontosan 2967 ilyen gyermek született. Nem hiszem, hogy bár­melyikük is mentesül a család viszontagságaitól. Persze vannak kis viszontagságok és nagyok, sőt vannak olyanok is, amelyek egyenesen hasznára vannak a felcseperedőnek. Németh Csilla, a Gyermekjóléti Szolgálat megbízott vezetője, és munkatársai az óvo­dákból, iskolákból kapnak információkat egy-egy problémás gyerekről. Ha túlzottan ag­resszív, vagy éppen félős, ha ún. kezelhetetlen, vagy indokolatlanul sokat hiányzik.- A pedagógusokkal történt beszélgetések után felkeressük a családokat, és megpróbá­lunk segíteni - beszél a szolgálat munkájáról Németh Csilla. Gondozott családjaink száma 470, és nyugodtan számíthatunk mindenhol átlagosan 3-4 gyereket.- Mennyire lehet mások problémáit megoldani?- Nincsenek kész, befejezett ügyek. Együtt kell tartani egy családot, ha csak lehet. A nagycsaládok, a csonka családok nehezen követik az inflációt, a legtöbb gondot a váratla­nul beálló munkanélküliség, az elszegényedés okozza. Olyasmik történnek meg egy csa­ládban, amiket szégyellnek az emberek. A személyes beszélgetések során azonban meg­nyílnak, s mi segítünk megtalálni az utat a megoldáshoz, segítő kezet nyújtunk ott, ahol már úgy érezték, nincs semmi kapaszkodó. Sokszor sikerül megelőznünk egy olyan stádi­um bekövetkeztét, amikor már gyámhatósági eljárás venné kezdetét. De ezek a kapcsolatok sosem záródnak le igazán, csak elkopnak, majd idővel, ha újra probléma vetődik fel, feleleve­nednek. Aki itt dolgozik, annak egészen pici eredményekkel is be kell érnie. Életformákat gyökeresen megváltoztatni nem lehet, pénzt, ruhát adni nem tudunk, viszont készséggel válaszolunk minden megkeresésre, hiszen tudjuk jól, hogy sokszor annyi is elég, hogy valahol valaki meghallgatásra találjon. Az öngyilkosságok legtöbbjéről kimutatható, hogy csupán jelzés kívánt lenni a környezet felé, amely közönnyel viseltetett iránta.- Miért vállalta ezt a munkát? ,- Azelőtt a gyámhatóságon dolgoztam, ahol nagyon meg volt kötve a kezem. Szigorúan paragrafusokhoz igazított hatósági intézkedéseket tehettem, és éreztem, hogy nem csak erre van szükség.- Talán az Ön életében is történi valami, ami húsz éve a gyerekek és családok megsegí­tésére sarkallja.- Hiába is tagadnám. No, de kinek nincs nehézsége az életében? Tudomásul kell venni, hogy bizonyos helyzetekben segítségre szorulunk. Segítséget nyújtani pedig csak az tud, aki azt elfogadni is képes. • Mérész 14

Next

/
Thumbnails
Contents