Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1994. január / 1. szám

Avas vonzásában Beszélgetés Lehoczky János vaskovácsművésszel Lehoczky János /1942/ a kor­társ hazai iparművészet egyik leg­kiemelkedőbb egyénisége. Cégérei, kandelláberei falikarjai dicsérik munkásságát Dunaújvárostól át egészen Párizsig. Önálló kiállítás­sal Avignonban, Stuttgartban és Lyonban szerepelt. 1976-ban nívó­díjat kapott a Hilton Szálloda há­rom kapujáért és rácsaiért. 1992-től az Iparművészeti Főiskolán tanít. Lehoczky Jánossal szentendrei mű­helyében beszélgettünk.-Mi köti Önt a Ferencvároshoz?- Sok minden. Ferencváros tíz vagy húsz apró tényt jelent szá­momra és egy óriási hangulatot. Utcákat, tereket, embereket és per­sze emlékeket, amelyek mindezek­hez fűződnek. Ezenkívül van itt egy szívügyem a Közraktár utca 12/b-ben. Lajos Ferenc festőba­rátommal közösen bérelünk egy műtermet, ahol szeretnénk egy ál­landó kiállítást összehozni. Kell egy hely, ahol találkozhatnánk em­berekkel és megmutathatnánk a munkáinkat. Ha az önkormányzat 'is úgy akarja, fél éven belül készen lennénk a berendezéssel.- Van ennek valami akadálya?- Az akadályok - ha egyáltalán vannak - nyilván gazdasági termé­szetűek. Szeretnénk megvásárolni az öt éve bérelt műtermet és a hoz­zátartozó bejáratot, azonban a Vi­lágkiállítás közeledtével nagy való­színűséggel fölértékelődik minden ilyen típusú ingatlan. Kérdés, mennyire rendelik alá a művészeti szempontokat a gazdasági szem­pontoknak. Én bízom egy reális kompromisszumban.- A századfordulón kovácsművésze­tünk európai rangú volt. Párizs, Cala­is, Lyon középületeinek sora dicséri a magyar mesterek kezemunkáját. Vajon hol tart ma ez az iparművészeti ág?- Tulajdonképpen nincs jó hely­zetben. A kovácsolás gyakorlatilag az építőművészetnek egyik társ­művészete, az építészek viszont nem igénylik. Kevés a kovács, ezért nem fedezik fel őket az építészek, viszont azért van kevés kovács mert nincs elég építészek által kí­nált munka. De a legnagyobb prob­lémát ott látom, hogy a kovácsolás ma Magyarországon nem művé­szet. Egyfelől egy nagyon érdekes mesterség: a tervező megtervezi, de nem tud kovácsolni, és avval a kováccsal kénytelen kiviteleztetni, aki nem tud tervezni. Tehát szétvá­lik a tervezés és a gyakorlati meg­valósítás. Másfelől pedig - ennek következményeként - beáll egy robbanásszerű romlás. Én nagyon szeretném, ha a kovácsolás újra visszanyerné a létjogosultságát, olyan formában, hogy az emberek újra értékelni tudják egy művészi színvonalon megtervezett és kivite­lezett vasrács vagy cégér szépségét.- Ön tervezte és készítette el Bala- tonszemesen Latinovits Zoltán sírke­resztjét. Milyen kötődése volt Latino- vitshoz, vagy ez is csak egy megrende­lés volt?- Nem, nem. Halála után éde­sanyja kért meg, hogy csinálnék-e egy keresztet. Boldog voltam. Örül­tem, hogy a nagy embernek én csi­nálhatom meg az emlékét..., szóval ez egy fantasztikus öröm volt.- Hogyan lesz valakiből vaskovács?- Ez furcsa, mert én tulajdonkép­pen keramikus akartam lenni. Azt mondják kézügyes gyerek voltam, mindig babráltam valami kemény anyaggal, fúrtam-faragtam, satöb­bi... Egy időben volt egy olyan el­képzelésem, hogy ötvös lennék, és valaki ajánlotta a Bieber Műhelyt. Bieber Károly elég neves, Mun- kácsy-díjas iparművész volt és na­gyon kemény ember. Rengeteget tanultam tőle szakmailag. Ha meg­látta, hogy valaki leül munka köz­ben, az mondta, „fiam, ez nem órásműhely!" Nem is volt nála la­zsálás. Ötkor kellett kelnem és álta­lában hétre értem haza. Bieber Károlynál két évig maradtam és 12

Next

/
Thumbnails
Contents