Ferencváros, 1993 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1993. április / 4. szám
„ Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis." JÓZSEF ATTILA: THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig, még megkérlel, hogy „Ne menj el, mesélj” - (így nem szökik rá hirtelen az éj) s míg kis szive nagyot szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kíván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: így kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén. Párnás szavadon át nem üt a zaj — mesélj arról, mi a szép, mi a baj, emelvén szívünk a gyásztól a vágyig. Most temettük el szegény Kosztolányit s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék, fő-e új méreg, mely közénk hatol - meddig lesz hely, hol felolvashatol?... Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők - szabadok, kedvesek s mind ember, mert ez egyre kevesebb... Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait. Herceg Árpád: Ne üljön lelkünkre szenvedés MIVELHOGY MÁR SOKAT SZALADTUNK, AZT HITTÜK, HOGY SOKAT HALADTUNK, kibontottuk a fák haját lobogónak, lengjen, lengjen, lengjen, lengjen az áprilisi szélben, hirdesse csillagszívünk ezüstös ragyogását, hirdessék gerincünk egészséges ropogását a százados tölgyfatörzsek, szemünk múlhatatlan fényeit tükrözze vissza az esőtől tündöklő levél. Megroggyant házak omló tűzfalának vetettük nyűhetetlen vállainkat, izmaink nekifeszültek a világmindenség ropogó palánkjának, galaktikák helyét jelöltük ki az igaz törvény szerint, keringjenek, száguldjanak, tántorogjanak boldogan saját végzetük felé. NAGY VÁROSRÓL BESZÉLT A MESSZI VÁNDOR, hallgattam szép szavát, megittasodtam százezer tavaszon, nyáron, őszön, álomi útjairól töviről hegyire kifaggattam a garabonciás deákot, vérem vele lüktetett a mesebeli aggregátorok ütemére, szivattyúzta belém az ÖRÖK ÁRAMOT, hintáztatott le-föl! le-föl! le- föl! le-föl! az ángolpark ölelő óriáskerekében. Oly önfeledten kacagtam azidőtájt, hogy sírighű kedvesüknek engem választottak ki a földkerekség bimbózó lányai. * * * ÉS MEGVALLATTAK HOGY VÉRZETT A HÚSUNK. Már sokszor kiadtuk volna egymás szerelmét, fedőnevét, csak fejünktől a vallatólámpákkal el! szívünktől a magánzárkákkal el! De nekünk akkora csöndre állt be a szánk, hogy a világ mérhetetlen kincséért sem árultunk volna el bármit is a ránk bízott koronás titokból. Figyeltük agyunk halálos dobolását a KOMOR EG ALATT, kivert fogaink kopogtak a cella kövén, végtelenségig leegyszerűsített morzejelünk az óramű pontosságával továbbította fájdalmas üzenetünket. A VÁROS PEREMÉN, AHOL ÉLEK, a naprendszernek ezen a vidékén már keményebben koppan a szó, nem játszik ábrándos jövőkkel a gondolat, csapott célgömbök emelkednek lábszárközéptől hasig, köldökig, mellig, koponyáig, megmá- síthatatlanul rákulcsolódott a kéz a billentyűre, gombra, gépre, puskatusra. Reszkető ujjak nem babrálnak zavartan nyakkendőn, kézelőn, karácsony behavazott temetőiben ismerős fejfa felé ha botorkálok, árvaság már nem gyengíti Marathon mezején egykor kipróbált lábaimat, utcáról utcára nemes urak kegyéért nem ka- csázok. ÓH, HÁT MIFÉLE ANYAG VAGYOK ÉN? ki tette velem, hogy naponta gúzsba kötve kelljen szorítóba állnom? s megvakíttatva énekelnem, mint hálóval befogott pacsirták? s láncot ki veretett táncos bokámra? s hogy emiatt kovácsmesterséget kelljen tanulnom, ki tette? s levert láncaimat vérebek elé ki veti szimatnak? s eleven húson nevel kutyákat nyomomat szorgosan kutatni? s gáncsot vet orgonabokorból, kökényesből, galagonyából? s karját ki tárja, hogy felfogja esésemet, a száguldást az őrült lokomotív acélcsápjai felé? * * * AZ EMBER VÉGÜL HOMOKOS, SZOMORÚ VIZES SÍKRA ÉR, kétségbeesve szemléli önnön görnyedő hátát a kapások tömegében, sártól, olajtól mocskos vászoningét a gépek tömbjei fölé hajolva, koponyáját konokul nekivetve a fényzuhatagnak, tétován araszolgatva az ármányság sunyi kivégzőosztagának vérmezején, szikkadt tüdővel kapkodva tovasuhanó tiszta molekulák után, s bízva az eljövendő Gyermekben, aki Ő volt és Ő lesz egykoron, szikár tett és elmosha- tatlan akarat, erő a boldogabb jövő végtelen tengerében. VILÁGOSÍTSD FÖL GYERMEKED! biztos lábbal álljon s járjon háborgó hullámokon, izmos karral szálljon szembe szennyes árral, büszkén szálljon magos egekbe vadmadár gyanánt, SZELLEM ÉS SZERELEM kalandor korlátáit halálos nyugalommal söpörje le, s az őrült eszméket megzabolázza, kalodába zárja! ne kelljen agyat és szívet görcsbe rántó rettegéssel számlálgatni a múló perceket. ÍME HÁT, MEGLELTEM HAZÁMAT. Hidd el, hogy nagyon szeretlek, ilyet nem mondanék akármi királynak, sem közönséges isteneknek. S lásd, míg FECSEG A FELSZÍN, én újra és újra fölkerekedem, s szelek szárnyára eresztett kalapommal sugaras utakat hasítok a kozmosz rengetegében. Ha üstököst láttok tovasuhanni sisteregve, azzal én üzenek: NE ÜLJÖN LELKÜNKRE SZENVEDÉS, NE CSÍPJE TESTÜNKET FÉREG! 16
