Ferencváros, 1993 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1993. szeptember / 9. szám

Herceg Árpád: LßSZ ßSO? *

(Részlet)

Ha túléljük az előttünk álló telet, tavasztól majd mégiscsak eljárunk tüntetésekre, mert apa azt akarja, hogy lássak. A hatalom egyik kutakodó képviselőjének sem tud mást válaszolni, amikor évek múlva számonkémek rajta egyet és mást. „Azt akartam, hogy a gyerek lásson”, mondja majd apa. „Azt akartam, hogy a gyerek, ha felnő, már ne kerüljön ilyen szituációba. S ha mégis kerül, azt akartam, hogy akkorra kifejlett tüntetéskultúrája legyen. És egy akkora gyereket mégsem engedhettem el egyedül, vele kellett mennem.”

Az egész úgy hangzik, mint egy önigazolás, mert az igazság mindig gyanús. Apa úgy látja, hogy a forradalom gyermekei a történelem során mindig fölfalták egymást, és aki meg- pocakosodott ezekben a lakomákban, attól kezdve igyekezett olyanná lenni, mint akit fölfalt. Apa ez idő tájt a történelmet egy óra spirálrugójához gondolja hasonlatosnak, ami úgy is van, mert a történelem eddig mindig csak ismételte önmagát, igaz, egy fokkal mindig kifinomultabban, mert a népek meglehetős alaposságra tettek szert az évezredek során, viszont nem sok leleményről tettek tanúbizonyságot az ölés módszereit illetően. Amikor apa ezekről a dolgokról beszélni fog nekem, én felvetem, hogy „apa, nem gondolod, hogy ez pesszimista vízió”, mire ő felvilágosít, hogy a történelmet ne tévesz- szem össze az aktuálpolitikával.

Az aktuálpolitika még vagy most éppen nem tart ott, hogy puskagolyók kóborolnának a levegőben, de egy bomba már felrobbant a metrókocsiban. Mi az előző állomáson szálltunk ki. Apa körülbelül ekkor gondolt először arra, hogy demokráciában is veszélyes élni, és hamarosan a népek megint eljutnak a következő fejlettségi fokra, hogy jó volna már egy jó pásztor.

A falakat közben fehérre meszeltük, de nem sokáig maradnak majd fehérek, mert újra kiüt rajtuk a víz és a penész. Apa szerint ezért ne okoljuk azt a szegény mészégetőt, ez most konkrétan a hőhíd miatt következik be, és, mondja apa, így lesz még húsz évig.

Az, hogy így lesz ez még húsz év múlva is, apának egy szavajárása, ami megmarad, és amikor majd megkérdezem tőle, hogy apa, honnét tudtad előre, hogy így lesz, azt fogja mondani, nem nagy dolog, alexanderdumas is tudta, legfeljebb téved az ember, ami nem árt, ha nem túl kilátásos a jővő.

Nekünk a jővő sosem lesz túl kilátásos, ezért táncolunk mindig pengeélen, ami számunkra remény, noha nem sok köze van a valósághoz, de nem baj, mert a valóság csak gúzsba köti az embert, amivel mi is úgy vagyunk, mint a népek, hogy nem szeretjük, ez pedig törvénytelen. Apa viszont azt mondja, hogy mi nem változhatunk annyiszor, ahányszor a törvények, ezért aztán életünk végéig megmaradunk olyanoknak, amilyenek vagyunk, és ez bizony nem tetszetős dolog, és elég nehéz elviselni. A legnehezebb pillanatokban apa mindig biztat bennünket, hogy holnap egy másik nap lesz, és ne hagyjuk el magunkat, mert ennél már csak minden rosszabb lehet. Szerencsére néha majd nem válik be a jóslat, és a csalódást jókedvűen viseljük el.

Nekünk magunktól általában nagyon jó kedvünk van, ezért apa sokszor mondja azt, hogy legjobb volna egy szigeten élni, ahol jók a bennszülöttek, lenne pálmakunyhónk és kéregcsónakunk és megtanulnánk halat fogni hurokkal. De itt valaki mindig beleköp a levesünkbe, ami nemcsak az inflációtól van, hanem az emberektől. Az infláció különben nekünk perspektíva, mert majd átverekedjük magunkat az elkövetkezendő évtizedeken, hála apa zöldségnemesítő eljárásai sikerének, ép fogazatunknak, valamint apa és anya műfogsorának, és gazdagok leszünk, mert most akkora az adósságunk, hogy az húsz év múlva már csak zsebpénz lesz. Az emberek akkorra már

nem fognak egymás levesébe köpködni, mert rájönnek, hogy saját levesük is van, ami nem megvetendő, viszont senkinek se lesz majd barátja, akihez akár éjszaka is becsöngethet, ha mondjuk bánata van.

Apa előrelátása nem mindig alaptalan. „Szörnyű, hogy egy társadalom ilyen is lehet”, vetem majd apa szemére az elmúltat, mire az ő humorával azt válaszolja, hogy „minden társadalomban vannak ilyen mechanizmusok, csak nem szabad elvéteni az arányokat, mert akkor a népek kiverik a balhét, amiből semmi jó nem származik se a népekre, se a tűzoltókra nézve. Mert a tűzoltó is ember. Csak le ne locsoljon bennünket; hiszen a tűzoltóknak sincs olyan sok váltóruhájuk."

„Te, mint a nép egyszerű gyermeke, reméltél valami változást az idő tájt, apa” - kérdezem majd az én középkoromban apámat az ő középkoráról. „Az idő tájt egyre fogyott a bizalmunk, mert állandóan csak a lelkünkre apelláltak, hogy hát vessünk több búzát magunknak, termeljünk többet a mi gyárainkban magunknak, és válogatott szavakkal oktassuk a gyerekeket, mert övék a jővő”, mondja majd apa., Aztán szép lassan odáig jutottunk, hogy nem volt mit ennünk, mert csak a lelkesedésünk kellett a társadalmi viszonyoknak, az eszünk nem. Szép lassan minden tartalékunkat feléltük a népekkel együtt, és jószerivel csak reményünk maradt, ami nem sok.” ,£s te, mint a nép egyszerű gyermeke, mit csináltál akkoriban, apa?”, kérdezem majd. „Én, ha úgy tetszik, az idő tájt kezdtem kivonulni a társadalomból, amit együtt éltünk meg anyával és megpróbáltuk úgy csinálni, hogy legalább önmagunkban és egymásban bízhassunk továbbra is.” „És úgy lett, ahogy elképzelted?” „Nem lett minden úgy a részletekben, de úgy lett a végeredményben.” „Ez mit jelent?” „Ez azt jelenti, hogy sikerült átmentenünk a zűrzavaron egy-két embert”, mondja majd apa, főként rám gondolva, meg Pocakra, meg anyára és egy kicsit önmagára. „Nem kevés ez egy kicsit?” „Én akkor már úgy gondoltam, hogy életem felén túl vagyok, tehát amit megtehettem, már meg kellett tennem, de azért nem hagyott nyugodni, hogy meglehet, életem jobbik felén vagyok túl, és kezdtem körülnézni a közvetlen környezetemben is.”

Apa nagyon szereti a népeket, csak nem képes elviselni őket, és úgy látja, hogy ez a mostani is olyan forradalom, amelyik nem tudja megvalósítani a forradalom céljait, és ha apának hinni lehet, akkor sajnos elbukik, és az egész problémát majd nekem kell megoldani. Az én nemzedékemben majd sokan leszünk, akikbe a spermanens szabadság már beleivódik, és tisztában leszünk vele, hogy a történelem is jórészt genetikailag kódolt. Amikor majd én is olyan öreg leszek, mint most apa és anya, én is úgy látom, hogy a mi forradalmunk se lesz képes a mi időnkben önmaga megvalósítására, hiszen ez az élet rendje, de én biztosítom a jövőt, mert a gyermekáldás nálam is olyan szapora lesz, mint apánál, és ez nagy szerencse, mert'a magam részéről én is sokszor látom "majd kilátástalannak a saját helyzetemet.

Anya csak attól fél, hogy egyszer belénk lőnek, amikor én is ott leszek, vagy amikor apa nélkülem tátja a száját, és akkor nem lesz, aki fölneveljen bennünket. Apának szerintem ilyen félelmei nincsenek, mert ő racionális ember, és nem engedi, hogy anya is ott tátsa száját a mi felelősségünkre, ahol nem kell, mert a gyereknek azért szüksége van egy anyára is.

De ne fessük az ördögöt a falra, amikor már úgyis ott van, és jobb lesz, ha lakatot teszek a számra, amíg nemcsak az eső lába lóg a levegőben, és megpróbálok egyéb tudományokban pallérozódni...

* (A szerző regénye a Ferencvárosi Önkormányzat ösztöndíj-támogatásával készült.)

15