Ferencváros, 1992 (2. évfolyam, 2-12. szám)

1992. szeptember / 9. szám

Ma én veled, holnap te velem

Vasárnap délután az autópályán

É

rzésem szerint valamennyi honfitársam autóba ült, talán már tegnap, és most egyszerre rohamozzuk Budapestet. Mindkét sáv zsúfolt, Keszthelytől Budaörsig az út úgy fest, mint egy lassan araszoló óriási kígyó.

Mielőtt autóba ültem, elhatároztam, hogy kipróbálom a pszichológusok által javasolt módszert, miszerint ha erősen eltökélem, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott leszek, a pozitív életérzés előbb-utóbb hatni kezd. A szisztéma ezúttal bevált, olyannyira, hogy sikerült kívülről látnom „őrült futamunkat”.

Elgondolkodtató: tulajdonképpen hova sietünk ennyire vasárnap este? Talán megnézni egy jónak ígérkező TV-műsort? Hónapok óta nem látni olyat, amiért száguldani érdemes. Talán aludni rohanunk finom, pihe ágyba? Nem hinném, hosszú még az éjszaka, csak este nyolc óra van. Talán a jó teljesítmény kedvéért száguldanak néhányan nyugati „csodáikkal” (persze a keleti autók is jó eredménnyel veszik fel a versenyt), végig dudálva, villogtatva az utat. A sietség okáról legszívesebben megkérdezném autóstársaimat, bár előre tudom, nehéz lenne, akár csak önmagunk számára megtalálni az elfogadható választ. Sajátos jelenség, hogy autóba ülve kiterjesztjük énünket, egzisztenciánkat, képességeinket a „gépre”. Gyalog ha elénk lép valaki meggondolatlanul, nem

kezdünk rögtön kiabálni, népnevelni. A négykerekűben persze más a helyzet, legjobb rögtön dudálni, az ablakot leeresztve szitkokat hányni, majd a bűnös nyomába eredni, százhuszas tempónál arasznyira követni, a reflektort felkapcsolni és szemünket ki- dülleszteni. Ajánlatos a kocsiban utazó családot is bevonni akciónkba. Fontos, hogy a gyerek elsajátítsa: az autós-becsületen esett foltot miként lehet tisztára mosni. De mit tegyünk, ha senki nem vág elénk figyelmetlenül?

Az élelmes sofőr ebből a kilátástalan helyzetből hamar kivágja magát, és ha kell, vad száguldás árán utolér egy legalább száz kocsiból álló konvojt. Az oszlop utolsó autóját célszerű „zuhanó repülésben” megközelíteni, messziről gyorsan villogtatva a fényszórót. Jó ha bekapcsoljuk a ködlámpát, az elakadásjelzőt, és a dudát se kíméljük! (a bölcs előrelátók már szirénát is szereltek autójukba.) Pancser, (mazsola, vakegér, stb...) áldozatunkat kövessük egészen közelről, 120 km-es sebességnél 10-15 cm-t ajánlok. Ha túl későn (nem azonnal) tér ki utunkból, büntetést érdemel. Menjünk utána a másik sávba, folytatva a jól bevált „zavaró repülést”, vagy amikor mellé érünk, a kormányt húzzuk feléje, és mielőtt a két kocsi összeérne, a volánt rántsuk visz- sza. A nevelőhatás garantáltan nem marad el, a riadt arcokban ( visszapillantó tükrünkben gyönyörködhetünk. Elegáns megoldásnak számít - úri körökben - akciónk befejezését ökölbe szorított kezünk lefelé fordított hüvelykujjával jelezni. Kis szerencsével ezt többször is megismételhetjük, móresre taníthatunk néhány perc alatt egy falura való embert (ügyesebbek a kisközségig merészkedhetnek), és a menetidőből lefaraghatunk négy-öt percet.

Holnap ismét szorgalmas könyvelők, raktámokok, menedzserek leszünk, legfeljebb akkor mérgelődünk, ha valaki másodiknak parkol előttünk, behúzott kézifékkel, de Istenem, a kitolási ilyen kölcsönösen végtelen: ma én veled, holnap te velem.-Kl12