Ferencváros, 1992 (2. évfolyam, 2-12. szám)
1992. október / 10. szám
_ ember, a lakóterületet ahová születik, vagy ahol V» mmm huzamos időn keresztül él és munkálkodik s meg- / annyi emlék, élmény fűzi ahhoz: a legszűkebb ' ■ honának vallja a szélesebb haza határai között. Egy régi városrész bármelyik utcáján, terén ballagva, az embert - még ha nem is figyel oda-, valami különös hangulat ejti hatalmába, mintha regélnének a kövek, a falak. A környezetét szerető ember szívesen, veleszületett kíváncsisággal játszik a gondolattal, hogy mint éltek az elődök, milyen tervek foglalkoztatták, mit alkottak és mit pusztítottak - akár a fejlődés kényszerű követelményeként, akár más, sokszor meg sem magyarázható és nem is menthető okoknál fogva -, és kik voltak azok, akik előbbre vitték a legszűkebb környezet, vagy akár a haza ügyét? A Ferencvárosban ezekre a kérdésekre bőven akad válaszolni való. Ez a terület, melyet a Duna, a Határ út, az Üllői út és a Körút szegélyez, s még a belső, a Duna, a Vámház körút, Üllői út, Ferenc körút által bezárt rész is, a városkapun kívül helyezkedett el. Ez a körülmény több oknál fogva is meghatározta az itt élő, vagy ide telepedő lakosság összetételét és mozgását. Épületek falain elhelyezett emléktáblák hirdetik, hogy kik voltak ennek a kerületnek hosszabb-rövidebb ideig kiemelkedő, jeles lakói, de közel sem teljes a sor. Érdemes lenne kőbe vésni mindazoknak a nevét, akik hiányoznak a sorból, pedig tetteik, elért eredményeik, művészetük alapján méltóak erre, csak valamilyen oknál fogva nevük érdemtelenül a feledés homályába merült; vagy olykor - személyes ellenérzésekből is -, a megméretésnél nem találtattak elég súlyosnak ahhoz, hogy nevük az utókor számára fennmaradjon. Élni kellene a lehetőséggel, hogy az előttünk élők emlékezetének rögzítése és ápolása erősíthesse az utánunk kö vetkezők kötődését, nemzeti tudatának erősödését. A jelöletlenek között Latinovits Zoltán, aki Galamb Sándor tanár úrtól a Mester utca egyik épületében tanulta a színészet csodálatos mesterségét, az a Latinovits, aki a Ködszurkáló c. könyvében nyilatkozik a Ferencvárosról, miszerint:"... Szerettem a Franzstadt kis utcáit, a Boráros tér, a Ráday utca macskaköveit, még a magas emeleteket is, ahová gurtnival hordtuk a szekrényeket. Emberektől tanultam az emberekről..." Önkéntelenül adódhat a kérdés, hogy miért lakott a Ferencvárosban annyi kiválóság? A válasz kézenfekvőén egyszerűi Azért, mert a városfalakon kívül olcsóbb volt a szállás és a megélhetés, meg azért is, mert az iskolák és különböző alkotóműhelyek - habár többségük a városközpontban működött - könnyen és rövid idő alatt megközelíthetőek voltak. Ne feledjük, - hogy néhány módosabb kivételével - a későbbi nagyemberek is ifjú korukban vékonypénzű kisemberek voltak s ezen oknál fogva jöttek ide és éltek itt bizonyos ideig; és a jó öreg Ferencváros szívesen fogadta be az ide érkezőket. A már említett olcsóbb lakhatási lehetőségek mellett szerepet játszott az a tény is, hogy a református egyháznak jelentős intézményei létesültek a kerületben. Élen jártak a lakosság magyarosításában, az első magyar nyelvű iskolát is ők indították, majd a későbbi gimnázium és a teológia tanárai és növendékei között nagyformátumú egyéniségek voltak. Hosszan és nem kis büszkeséggel lehetne sorolni mindazok nevét, akik e falak között oktattak, vagy innen kikerülve híres emberekké váltak. Többarcú kerület volt ez a Ferencváros mindig. Elsősorban azonban munkáskerület. A múlt század elején kiárusították a szántóföldek nagy többségét, kezdetét vette az iparosítás, proletárokká váltak a korábbi kistermelők. A felejthetetlen 1848 március idusán a Nemzeti Színház előtt a 12 pont, a szabadság, testvériség, egyenlőség eszméi mellett józsef- és ferencvárosi német, szlovák és magyar ajkú mesterlegények tüntettek a legtöbben. Gyárak létesültek, szerveződött a munkásosztály, gyakoriakká váltak a sztrájkok a nagyobb darab kenyérért, a jobb megélhetésért. A kerület másik arcát az egyre terebélyesedő polgárság mutatta. A XVIII. századból és a XIX. századelőről épületemlékek sajnos nincsenek. Többségüket elvitte az 1838 márciusi nagy pesti árvíz, amit véletlenül megkímélt, azt elemésztette az enyészet. A ma élők közül személyes élményei alapján ma már senki sem emlékezhet az egykori ferencvárosi temetőre sem, amely nyughelyét adott többek között a szerb származású magyar költővé vált Vitkovits Mihálynak, Kazinczy barátjának. Ennek a temetőnek az árkában földelték el Noszlopy Gáspárt, Jubál Károlyt és Sárközi Somát, a Mack József volt honvéd ezredesféle szervezkedés 1853-ban kivégzett vértanúit. Nem lett ez végső nyughelyük, mert a város terjeszkedése és fejlődése gondoskodik arról, hogy "örökös" nyughelye senkinek ne legyen. á Eltűnt ez a temető, hogy helyet adjon a nagy álmodzó Jókar jóslata beteljesedésének, miszerint: "... Ez a hely itt egykor város fog lenni, és porainkat összekeverik a paloták vakolatával (...). Száz meg száz iparűző gyár kéménye fogja füstjével szőni fölénk a szemfödelet..." A város egyik legszebb ipari műemléke lenne, ha állna még a Duna-parton az ország Trianon okozta területi zsugorodása által feleslegessé vált, na meg a II. világháborús sérülések következtében lebontott többemeletes Elevátor, a hatalmas gabonaraktár. A létesítmény egyik műszaki érdekessége volt, hogy a kedvezőtlen dunai talajviszonyok miatt 4.213 cölöpöt kellett leverni, amelyeknek összhossza közel 30 km volt, ami valamivel több, mint pl. a Budapest-Gödöllő közötti távolság. Az Elevátor Kamermayer Károly polgármestersége alatt Ulrich Keresztély terve alapján létesült, berendezésein a magyar ipartörténelem nagyjai közül Bánki Donát, Mechwart András és Zipernowszky Károly jeleskedett. Ennek az egykori épületnek a helye is megérdemelne egy felállított emlékkövet. A polgárházak többsége ma is fennáll. A járókelő nem tudhatja, hogy azokban az öt-nyolc szobából álló lakások sem voltak ritkák. Ezekben a házakban "nagyúri" élet előírásait követték a lakók, de főként az épületek tulajdonosai, akik nem is adták ki a lakásokat akárkinek, hanem gondos környezettanulmányozás, - amit általában ügyvédjeik, vagy jószágigazgatóik végeztek el - előzte meg a lakásokba történő\ beköltözést. A régi magatartásra néhány, máig is megmaradt figyelmeztető tábla utal: "Cselédek és szolgák csak a hátsó lépcsőt használhatják", vagy "Kintornázás és házalás, kéregetés tilos". A Ferencváros körúton túli területein ilyen kiírások képtelenek és nevetségesek lettek volna, itt jobbára cseléd, vagy hasonló sorban élő szegény emberek éltek, kik a körfo- lyosós udvarokon, a korlátokra támaszkodva szívesen hallgatták a vidáman szárnyaló hangulatos verkliszót. A polgárházak egykori gazdái már régen eltűntek. A háború utáni kényszerhelyzet felparcellázta, megszüntette a régi nagy lakásokat is. De az azonban uralkodott rendből a mai lakók sokat meríthetnének. A múlt és jelen állapotának szembesítése kapcsán a régi időkből adódó jó példák lehetnének követni valók, a jelen közömbösségével és nemtörődömségével szemben. Az ősök tiszteletének, a múlt emlékeinek fenntartása nem elsődlegesen anyagi kérdés, hanem magatartásbeli tényező, családról-csa- ládra, apáról-fiúra szálló kötelezettség kívánalma. Álljanak itt végmondatként Garay János szép sorai: "Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, Csak elfajult kor hős elődöket; A lelkes eljár ősei sirlakához, S gyújt régi fénynél új szövétneket..." Xantus Zoltán 2 A kétszázéves múlt
