Ferencváros, 1992 (2. évfolyam, 2-12. szám)
1992. szeptember / 9. szám
Fradisták az olimpián B izton állíthatjuk, hogy az FTC sportolói közül a birkózóktól várta mindenki a legtöbbet Barcelonában. Elsősorban persze a kötöttfogásúaktól, hiszen ebben a szakágban két olimpiai és egy világbajnokkal dicsekedhet az FTC-Műfémszer szakosztálya. A nevek - Sike András, Növényi Norbert, Komáromi Tibor - garanciát jelenthettek akár a legnagyobb eredményre is. Sajnos, csak jelenthettek volna, merthogy birkózóink - ezáltal - jottányit sem tudtak hozzátenni a magyar Í portolók fényes olimpiai sikeré- ez. Szöuli bajnokunk, Sike András nehéz sorsolást kapott az 57 kg- osok között. Három világbajnokkal, valamint egy-egy bolgár, amerikai és kubai versenyzővel került egy ágra, ami önmagában is hát- borzongató volt. Ám Sike győzött már le hasonló akadályokat, és nem is ez volt szereplésének igazi tragédiája. Sokkal inkább az első mérkőzésén elszenvedett súlyos könyöksérülése, miközben épp legyűrte görög ellenfelét. De hogy a fradista fiút nem akármilyen fából faragták, azt mindjárt bebizonyította a japán Hanahara ellenében már azzal, hogy egyáltalán a szőnyegre lépett. S ha már ott volt, fájós könyök ide vagy oda, 8-1-es pontozással annak rendje és módja » zerint hazavágta a „ferdeszeműt”. !sak az a fránya könyök! Az éjszaka sem bírt rendbejönni, sőt, már az injekciók sem segítettek, így a német R. Yildizzel szembeni meccse formalitássá vált. Vereség, más nem is lehetett belőle. Nekünk is fáj, ami e nagyszerű sportemberrel történt, képzelhetjük, mit érzett, érez ő. Egy biztos, ha sérülten így tudott küzdeni, ahhoz is lesz ereje, hogy újra nekifeszüljön és megmutassa, egészségesen nem lehet egykönnyen legyőzni. Komáromi Tibor. Világbajnok, a birkózóválogatott csapatkapitánya, a magyar olimpiai csapat zászlóvivője az ünnepélyes megnyitón. Nyerő típus. Most a 90 kg-ban nem volt az. Az olimpiai és világ- bajnoki ezüstérmes finn Koskelát ugyan még nagy nehezen megverte, de a török Bassart megmozdítani sem tudta - kettős vereség. Ebből még akármi is lehetett volna, s hogy nem lett, azt egy Komáromira abszolút nem jellemző technikai hiba okozta, ami a FÁK-beli Kogu- asvili ellen végzetesnek bizonyult. Ezzel másik nagy reménységünk mondhatott le az éremszerzésről. Hasonlóképpen járt Növényi Norbert (100 kg), a nagy visszatérő, aki 12 évvel ezelőtt csodáltos győzelmet aratott a moszkvai olimpián. Azt már nem veheti el tőle senki, és őszintén szólva az is nagy teljesítmény volt, hogy kiharcolta a barcelonai szereplés lehetőségét. Itt úgy kezdett, mint fénykorában, igaz, panamai volt, akit bő egy perc alatt a szőnyegbe döngölt. Tus. De több tust már nem húztak Növényinek. Egy verhetőnek ítélt ellenféllel szembeni vereség után az EB-ezüstérmes német Steinbach parancsolt megálljt. A szabadfogásúaktól igazából nem lehetett elvárni, hogy kiköszörüljék a csorbát. A két fradista, Nagy János (74 kg) és Kiss Sándor (100 kg) ugyanúgy szerepelt, ahogy az egész szabadfogású csapat. Rosszul. Kiss két olyan mérkőzéssel melegített, ami edzésnek sem volt jó, és ez meg is látszott a későbbiekben. Következő kettő komolyabb ellenfelétől úgy kapott ki, hogy még pontot se csinált rajtuk. Nagy ehetőbb szendvicset készített, két vereség közé bepréselt egy győzelmet, nem is akármilyet, a német Európa-bajnok Leipold ellenében, csak sajnos az eredmények ilyetén eloszlása számára is a búcsút jelentette. Kipottyant Somogyi Miklós, az FTC-Jacobs pályakerékpárosa is, mégpedig a pontverseny döntőjében, miután ott lekörözték szöuli tizedik helyezettünket. Megtette a magáét, hiszen tőle döntőbe jutást vártak, ami, ha haloványan is, de mégiscsak pislákol a magyar kerékpársport borongós egén. Elsenkrammer Károly az egyéni országúti verseny vert mezőnyében ragadt. Az inkább csalódást, mint örömöt jelentő kilencedik helyen végzett tornászcsapatban szerepelt Schupkégel Károly, aki újonc létére megállta a helyét. A nem sokkal az olimpia előtt magyar állampolgárságot kapott fiú az előírtakban egyenletesen tornászott, és a sza- badonválasztott gyakorlatok során is csak a nyújtón rontotta el leug- rását. Hogy a fradistáknak is legyen okuk az örömre, arról kenusunk, Zala György gondoskodott. Pedig sokáig úgy nézett ki, nem is utazhat, persze ettől függetlenül készült ő rendesen, edzője, Solymár László irányításával, csak - saját bevallása szerint - nem akkora intenzitással, mintha biztos csapattag lett volna. Aztán egy utolsó utáni válogatón mégiscsak kiharcolta az indulás jogát ezer méteren, hogy a tartaléksorból előlépve bronzéremmel térhessen haza, mint a magyar együttes legeredményesebb kenusa. Vajda Vilmos, a kajak-kenu válogatott szövetségi kapitánya szerint Zala bronzérmével teljesítette, ami tőle várható volt, s külön sikerként könyvelhető el, hogy nagy neveket utasított maga mögé. Olimpiai visszapillantásunk zárszava legyen egy olimpiai bronzérmes monológja: „Azt hiszem, lehetett volna jobb is az eredményem. Egy hónappal a játékok előtt voltam csúcsformában, azután a duisburgi verseny után eldőlt, hogy Pulai Imre indul mindkét egyéni számban. Tartalék lettem, s ettől kezdve már nem edzettem olyan keményen, mint korábban. Aztán Pulai megsérült és nem javult olyan gyorsan, ahogy a szakvezetők várták, ezért kiírtak számunkra egy válogatót. Az volt az olimpiai részvételem feltétele, hogy legalább két másodperccel verjem meg Imrét. Többel sikerült, az elvesztett heteket azonban már nem lehetett pótolni. A középfutamban nem a helyezésre mentem, az volt a cél, hogy döntőbe kerüljek. Ott meg nemigen nézelődtem, csak nyomtam a lapátot. Egészen jól eljöttem a rajttól. Az utazósebességem most is jó volt. Aztán ez a bronz lett belőle...” Mit mondhatnánk: soha rosszabbat... Érsek Tibor 15
